HU  |   RO  

Korunk 1927 December

A hiányzó kritika (levél Osvát Ernőhöz)


Kassák Lajos

 


Kedves Osvát Szerkesztő Ur!


Előre kérem, bocsásson meg érte, hogy ebben az egyszerű levélformában Ön felé fordulva mondom el néhány megjegyzésemet a mai magyar kritikáról, illetve annak hiányáról. Ha tudós és politikus lennék legalább annyira, amennyire produktiv művész vagyok, akkor általános szempontból egész kötetet kellene írnom erről a kérdésről, mert határozott meggyőződésem, hogy társadalmi életünk egyik alaphibája a szakszerű kritika elhanyagolása vagy méginkább az a klikk, párt és baráti alapon nyugvó támadás vagy dicséretsorozat, amit a közélet szereplői ellen és érdekében kritikaírás címén mondanak el klikktársak, párttagok és a viszontszolgáltatás reményében dolgozó barátok. Nem vagyok tudós, nem vagyok aktiv politikus, de író vagyok, látó és halló ember s így látom és hallom az életet, saját bőrömön érzem mind azt a nyavalyát, amit itt áldásként osztanak, hogyan ne érezném tehát, hogy kötelességem az élet aktuális kérdéseihez hozzászólnom.


A kritikamondás mindennapi életünknek, tudós és művészi alkotásaink alaptörvényeinek felkutatásával, megismertetésével, ezeknek a törvényeknek a létező dolgokra, önmagunkra és embertársainkra való alkalmazásával egyenlő. De nem kívánom, hogy a kritikus minden elébekerült tárgyról és történésről véleményt mondjon. Vannak jelenségek az életben, amelyek csak léteznek, de nem élnek, nem rosszak és nem jók, nincs hatástkeltő erejük s így fölösleges, sőt lehetetlen a kritika igenlő vagy tagadó állásfoglalásával közeledni hozzájuk. Az okvetetlenkedés még nem kritika, de nincs kritika, amit a legtöbb megkritizált a legtöbb esetben ne venne a maga szentséges énje ellen irányított merényletnek, rosszindulatú okvetetlenkedésnek.


Azt mondtam, társadalmi bajaink nagy részét a szakszerütlen és szemponttalan kritika következményének tartom. A szociális világszemlélet hiánya és a szakma komolyba nem vevése posványította el politikai és gazdasági életünket s ennek következménye művészetünk mai terméketlensége, a fejlődési vonalak reménytelen összekuszáltsága s a közönség érdeklődésének elvesztése is. Tekintsünk csak egy pillanatra a technikának amerikai és németországi fejlődése felé, látni fogjuk a tudományosan tárgyilagos cikkek sorozatát, a lámpással és bonckéssel dolgozó szakkritikák rengetegét, amik azért iródtak, hogy a produktiv szakemberek erőit elmélyítsék, fejlődésüket elősegítsék, s az emberiség figyelmét fölkeltsék azok iránt az alkotások iránt, amik a modern szakemberek szerint életnívónk megjavítására vannak hivatva. Ennek a kritikai munkálkodásnak közvetlen eredménye a technika gyors és egyenes irányú fejlődése s az emberiség minden rétegében mutatkozó érdeklődés fokozódása. Lehet, hogy a technikának tudományos és gyakorlati sikere korunk egyik törvényszerű jelensége s így megmásíthatatlanúl elhódítja a teret a művészetek és irodalom fejlődése és érvényesülése elől. Lehet, hogy ez korjelenség, új kiélhetési lehetőségét találja meg benne az ember, de lehetetlenség, hogy én, az aktiv író, a szakmámban élő szakember ezt szó nélkül tudomásul vegyem. Ha megmásíthatatlan is az új világképnek az ilyenformájú alakulása, akkor is utána kell kutatnom a jelenség okainak, meg kell vizsgálnom fejlődésvonalának a lehetőségeit és számon kell kérnem magamtól, mint embertől lehetséges-e az, hogy szellemi életem, eddigi szükségleteim egyszerüen semmivé foszoljanak s vajjon a művészet és irodalom nélkül mai összetettségemben leélhetem-e életemet tisztára egy mechanikus világszemlélet és technikai civilizáció keretei között? S ezt a kérdést nem csak a szakember, de a sokrétü mai ember élniakarása is kell, hogy fölvesse bennem. Kétségek élnek bennem ennek a technikai romantikának abszolut voltával szemben. Hiszem, hogy a jövő életünk formája egységesebb ritmusu lesz és tudatosabb alapokon fog mozogni a mainál, de nem hiszem, hogy ez bárminemü megszükítést, elszűrkítést, szóval lefokozott igényességet jelenthetne. Ha kevesebb időt töltünk majd el a szükséges fizikai munkában, következésképen kell, hogy több időnk maradjon szellemi életünk elmélyítésére és kiterjesztésére. S amint nem adhatjuk föl az oktató és kutató tudományokat, épúgy nem adhatjuk fel az élményt nyujtó művészeteket és irodalmat sem. Bizonyos azonban, hogy ennek az új kornak új tudományos módszerei lesznek és meg fogja találni a művészetek új kifejezési formáit is. Ezeknek az új kifejezési formáknak a kialakítására már ma meg kell tennünk az előmunkálatokat s ahogyan kétségtelenül ma már itt vannak az új mondanivalókkal fölgazdagodott új formakísérletező produktiv művészek, ugyanúgy jelentkezniük kell az új, az eddiginél határozottabb, tudatosabb állástfoglaló produktív kritikusoknak is. Mit látunk azonban ezen a területen nálunk?


A múltszázad művész és író nagyságai engem kevésbé foglalkoztatnak. A tegnap és a ma generációjához kapcsolódik érdeklődésem és a tegnap és ma körzetébe kötődnek le észrevételeim és megjegyzéseim. Ma már tagadhatatlan, hogy a közelmúlt egy új írógenerációt hozott be a magyar kultúréletbe. Ennek a generációnak néhány tagja kifutotta formáját s ezek ma már vitathatatlan és megállapodott értéket jelentenek. És érthető, hogy egy harcra elinduló csoport, ha saját bajtársairól szól, csak azok különös jóoldalait, útólérhetetlennek látszó erényeit mutatja föl. Ez mint irodalmi reálpolitika helyes, valóban semmi szükség arra, hogy akiket külső ellenségek állandóan ostromolnak, azok maguk is rámutassanak sebezhető pontjaikra. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy bizonyos időn túl ez a magukmegbecsülése és magukmegkimélése gyanus öndicséretté sekélyesül és magukra a megdicsértekre és megkiméltekre sokkal több kár, mint haszon származik belőle. A tegnap még aktiv vezető személyiségeken valami feminin érzékenység uralkodik el, elteltek önmagukkal s talán már el sem tudnák képzelni, hogy munkáikban valaki kivetnivaló fölösleget és még beépítésre váró üres területeket fedezhetne föl. Megfeledkeztek az általános szempontokról, úgy érzik, minden miattuk és értük kell, hogy történjen és nem hajlandók tudomásul venni, hogy az ő föltételnélküli elfogadásuk az irodalom általános szempontjainak a feladását jelentené. Ezért van az, hogy ma már ott tartunk, hogy beérkezett íróink legtöbbjéről, mint a tiz-tizenötév előtti múlt hőséről emlékezik meg a közönség fejlődésképes rétege. Ugylátszik, a politikai és gazdasági nyomorúság, ami a magyar népet évek óta sanyargatja, mégsem volt elegendő ahhoz, hogy ebből a népből minden továbbjutni akarást, minden jövőbe való hitet és reményt kioltson. Ezer egyéb baja mellett a közönség egy rétege érzi, íróink nagyrésze, akik pedig múltuknál fogva harcra és állásfoglalásra lennének hivatottak, összezavarodottan, elfáradtan csak részleteredményeket produkál. Ha a nagy általánosságban úgylátszik, hogy az irodalom idejemúlt művelet a mai ember részére, akkor ebben a haladó rétegben látni lehet, hogy az irodalom minden tisztább, tudatosabb, nagyobbszabásu megnyilatkozása ujra fölkavarja az elaludt érdeklődést s ez a közönség hajlandó hozzászegődni azokhoz az alkotó egyéniségekhez, akik új élményekkel gazdagítják meg életét és új kapukat nyitnak meg az ő formátlan és színtelen vágyai előtt. Beérkezett íróink végzetesen tévednek tehát, ha azt hiszik, hogy a komoly és őszinte kritikai hang elcsavarhatja tőlük a közönség szeretetét és megbecsülését. Minden művész produktumában közvetlenül a közönség felé fordul s a kritikus hivatása nem lehet az, hogy róla ódát zengjen, mintahogyan az sem lehet hivatása, hogy értékeit értéktelenségnek állítsa be a laikusok előtt. Számtalan példa van már arra, hogy közepes művészek, akikről dicshimnuszokat zengtek a kritikátlan kritikusok, évtizedekkel túlélték remekművekké kikiáltott szerzeményeiket s számtalan példa van arra is, hogy akiket a kritikátlan kritikusok tehetségtelenségben marasztaltak el, már rég meghaltak, mikor műveik még mindig éltek és hatottak. A művész, mint olyan személyiség, aki a nyilvánosság elé viszi produktumait, közszereplő személyiség és így kell, hogy alávesse magát a nyilvános kritikának. Az a művész, aki magára nézve sértőnek találja a kritikai megjegyzéseket, az vagy magától eltelt titán, vagy a legendás tisztaságában elemésztődött aggszüz. De nem lehetne olyan szigorú és kemény jelzőicet találni ezeknek a művészeknek a karakterizálására, hogy minden gőgősségük és túlérzékenységük megállapítása mellett is teljesen érthetetlennek és elítélendőnek bélyegezzük viselkedésüket. Igaz, hogy ők, mint közszereplő személyiségek a köz érdekében dolgoznak, anélkül, hogy valamelyik politikai párt vagy gazdasági érdekcsoport szolgálatába szegődnének vállalniok kellene munkájukért a teljes és nyilvános felelősséget. Mégis, ők individuumok is s így részben érthető, hogy nagy megelégedéssel és szinte fanatikus hittel vannak eltelve a maguk nagysága felől és szinte ösztönösen védekeznek minden agressziv, kivülről jövő beavatkozás ellen. Nyilván úgy érzik, hogy ők egy front, az irodalom frontjának istenkegyelméből való uralkodói. Ugy érzik, ők azt csinálják, amit a szomszédaik nem tudnak csinálni. Ők a kiválasztottak bélyegével élnek a homlokukon, s az egyszerű halandóktól megérdemlik a maradéknélküli behódolást. Mondom, ha ez nem is kifogásolhatatlan álláspont, de érthető, mert ebben a formában ők nem csak „teremtő zsenik”, hanem önmaguk érdekeinek megalkúvást nem türő harcosai is.


De ha bármilyen formában is elismerjük az írók önteltségének jogosultságát, követelnünk kell ugyanezt a „bátor” kritikusoktól is. Az írónak joga van ahhoz, hogy azt tartsa magáról, ami neki épen jól esik s nekünk jogunk van követelni a kritikustól, mint a köz szószólójától és a közvélemény kifejezőjétől az író műveiben és emberi attitüdjében foglalt érzések és gondolatok, lobogó élettendenciák eredetének fölkutatását, jelentőségüknek lemérését és értékmeghatározását. De sajnos, amíg vannak zseniálisan nagy és magukról zseniálisan nagyot képzelő íróink, addig nincsenek a szigorú igazságosság patikamérlegével dolgozó kritikusaink. Vannak, például, íróink, akik husz-harminc kötetet írtak össze eddig s még egyetlen analizáló, részleteiben és egészében értékelő kritikát nem mondtak róluk. Lehet, hogy ezek az írók valóban isten kiválasztott szócsövei, de lehetetlen az, hogy ezeknek az íróknak semmi olyan alapvető hibájuk ne lenne, amitől, ha őket erre egy hozzáértő és lelkiismeretes kritikus kellő időben figyelmezteti, meg ne tudtak volna szabadulni. Tagadhatatlan, hogy ezek az írók hatalmas lendülettel mentek előre pályájukon, de kérdés, hogy ezek a nyers tehetségek hozzáértő és harcot vállaló kritikus kíséretében, vagy mellett mennyivel általánosabb értékűvé, magasabb röptüvé teljesedhettek volna... És vannak folyóiratok, ahol rendszeres kritikai rovatban tartják számon az újonnan megjelent műveket. Minden számuk tele van kritikával s ezek az úgynevezett kritikák csak nagynéha egyebek tartalmi ismertetéseknél vagy kellemes esztétikai csevegéseknél. Pedig mindennek semmi értelme nincsen. A kritika szempontjából valamit tudomásul nem venni, szintén a kritizálás egy formáját jelenti. Semmi szükség nincs a féltehetségek és a pubertás lirikusainak megcirógatására. Hogy az írónak vagy épen az írócskának kellemes negyedórákat szerezzünk, ez nem tartozik a kritika primér feladatai közé. De a nagyterjedelmü és magasfeszültségü lírai lobogások sem tartoznak a szakszerü kritika kategóriáiba. Ezek a cikkek ugy újonnan megjelent könyv alkalmából születnek ugyan meg, de ennél az alkalomszerüségnél alig van egyéb közük a könyvhöz. Az ilyen cikk elolvasása után az olvasónak jó véleménye alakulhat ki a cikkíró stílusképességeiről, de általa egy lépéssel sem jut közelebb a megkritizált könyv jellegzetességeihez. A kritikus vállalja a bíró szerepét a művészet területén, inkább legyen könyörtelen és dogmatikus, mintsem felelősséget nem vállalóan megértő. Sohasem baj az, ha a kritikus konzervatív, vagy épen könyörtelenül támadó. A konzervatív kritikus nem csak az írót támadja, de az író segítségére siető modern kritikus hangját is kiprovokálja a sötétségből és ismeretlenségből. Milyen kár ma például, hogy nincsenek támadókedvü, de tudással ellátott és szempontjaikban fanatikusan hivő konzervatív kritikusaink. Ha egy ilyen könyörtelen ellenfél akadna a jobb oldalon, bizonyosan a bal oldalon is megszületne a fanatikus védelmező. De, uram. isten, észrevétlenül halhat meg itt az, aki úszni akar ebben az álló tóban, aki föl akarja dobni a szimbólikus napot, az életakarattal telített új szót, hogy ragyogjon fölöttünk.


Objektív bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy kritikusainknak ez a nagyszerű hallgatása, vagy humanista természete, vagy a könnyedén mellébeszélő kedve nemcsak a már beérkezett írók önbizalmát nevelte föl a beteges önteltségig és érthetetlen érzelmességig, hanem sokat, végtelenül sokat ártott a most alakuló generáció fejlődésének is. Hiszen az előző nemzedéknek, ha igazi kritikusai nem is voltak, de voltak elszánt előharcosai, védői és magyarázói s voltak fölkészült és tekintélyes ellenfelei. A legújabb generációnak azonban senkije sincs. Az apái nem ellenségei és a báttyai nem megértő szállástcsinálók. Végre is pedig itt lenne már az ideje, hogy valaki, vagy valakik számba nem véve az irodalmi reálpolitikát, revizió alá fogják az új magyar irodalom beérkezettjeit és tudomásulvegyék az újonnan jelentkezőket. S mikor a bátor és felelősségteljes kritikát követelem, elsősorban ennek az új generációnak az érdekében követelem. Az új generáció újhangu jelentkezése nemzetközi jelenség a művészetek minden ágában. Lehetetlen tehát erről az egységes megmozdulásról, akár művészet-politikai, akár egyéb célzatossággal tudomást nem venni. Magyarországon kívül ez a tudomásul nem vevés nem is történt meg sehol. Amit másutt komoly, általános vitákra érdemesítenek, azt nálunk még mindig elintézhetőnek vélik egy gesztussal vagy a megnem értés egy nagyhangú frázisával. Lehet, hogy az új mozgalmaknak magyarországi képviselői tehetségtelen senkik (bár a külföldön egészen más véleményen vannak ezekről a „fiatalokról”), de mivel itt most nem csak egyesek tehetségéről, hanem egy egész mozgalom jelentőségéről is szó van, hol vannak a magyar kritikusok, hogy erről a nemzetközi jelenségről nyiltan és megokoltan elmondják igenlő vagy tagadó véleményüket. Milyen elszomorító az, hogy ott, ahol napilapok és folyóiratok minden operettvacakhoz hozzászólnak, az új művészeti törekvésekről senkinek komolyanvehető véleménye nincsen. Nem star-kultúra, hanem kritikai szellemnek a produktiv művészeti életbe való bekapcsolódására van szükség. Mert a kritikai hangnak ezt az általános elhallgatását az irodalom lebecsülésének és az írók komolyba nem vevésének kell tartanunk. De lehetne-e egyáltalában jó, hivatását beteljesítő az az irodalom, művészet, amelyik fél a kritikától s elvárja, hogy kritikusai egyszerű cselédsorba szegődjenek be hozzá.


Kedves Osvát Szerkesztő Ur! Ön felé fordulok, mint aki harcolt és harcol az irodalom ügyéért s akivel, ha talán nem is mindenben vagyunk egy nézeten, meg tudom értetni aggodalmaimat és céljaimat. Tudom, hogy nem új megállapítások azok, amiket fentebb a kritika hiányáról, vagy a felelőtlen kritika írókat és közönséget egyaránt megrontó következményeiről elmondtam. De újból hozzá kellett érni ezekhez az elhanyagolt sebekhez, mert lehetséges, a gyógyító munkálkodás, amit tegnap még elindítani se sikerült, ma már föltartóztathatatlanúl és eredményesen elvégezhető. Vaknak, vagy meghasonlottan halálraszántnak kell lennie annak, aki még ma sem látja be, hogy társadalmi életünk politikától, konjunkturázástól és a korrupciók végtelen sorozatától elbetegedett atmoszférájában a művészet és irodalom is egyre inkább dögrovásra kerül. A mai kritikátlan termelés hovatovább magukra marasztalja az írókat s nemsokára teljesen közömbössé vagy épen ellenséges viselkedésüvé ingerli föl a közönséget. Napilapjaink, melyek a kiadók fizetett recenziói mellett valósággal nekivadultak az irodalmár tenyésztésnek, semmi módot nem nyújtanak ahoz, hogy egy egészséges kritikai élet, amelyik nem útolsó sorban ellenük is kell, hogy forduljon, megszülethessen. A fiatal, s még nem korrumpálódott néhány előretörő írónak pedig, a rossz gazdasági viszonyok miatt s az irodalmon kivülálló egyéb okok miatt is nincs meg ma a módja ahoz, hogy egy terjedelmesebb irodalmi folyóiratot megjelentethessen Magyarországon. S így nem is véletlenség és nem is vehető tolakodás számba, hogy jelen soraimmal a „Nyugat” szerkesztőjéhez, mint a modern magyar irodalom egyetlen aktiv orgánumának a szerkesztőjéhez fordulok. Gondolom, azzal, hogy a „Nyugat” majdnem egyedül van a porondon, vállalnia kell a vezető szereppel járó erkölcsi kötelezettségeket is. Az itt fölvetett kérdésben sem a közömbös elhallgatást, sem a kérdés megoldásának halogatását nem engedheti meg magának. Amint vállalta és eredményesen el is végezte egy új mondanivalójú és új hangu írógeneráció kihozását a fórumra, ugyanúgy, mindaddig, amíg az utánukjövő fiatalságnak nem adatik meg a mód a kellően szabad és gazdaságilag is fékezhetetlen megszólalásra, továbbra is vállalnia kell az irodalmi termelés elősegítését s egy új kritikai irodalom előkészítését és megizimosítását. S én hinni merem, Önhöz írott soraimat a még aktiv írók egy része is észre fogja venni és lesznek közöttük, ´ akik velem együtt vállalni fogják a produktiv és felelőségteljes kritikai irodalom háládatlan, de föltétlenül szükséges megteremtésének feladatát. Bizonyára közülük is sokan hasonlóan, mint én, az irodalmat nem csak néhány zseniális individuum önmagát mulattató játékának, hanem kifelé néző tükörképnek, társadalmi jelenségnek is vallják. Nem kétséges tehát, hogy tisztává és ismét megbecsültté kell tenniök az irodalmat, mint társadalmi jelenséget, amiben az ő emberi és művészi képük mutatkozik meg.


Szerkesztő urnak őszinte hive:


Kassák Lajos


U. I. Hálás köszönetet mondok a „Korunk” szerkesztőségének, hogy nagyrabecsült lapja hasábjain helyt, adott ezeknek a nem épen kíméletes, de mindenesetre az irodalom érdekében fogalmazott soraimnak. K. L.


* Örömmel adunk helyet Kassák Lajos következő sorainak a hiányzó magyar kritikáról, annál is inkább, mivel a benne foglaltak nemcsak az anyaország viszonyaira, hanem még hatványozottabban az utódállamok magyarságának helyzetére is ráillenek.


 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal