HU  |   RO  

Korunk 1927 Január

Nagy titkok küszöbén


Szántó Hugó

 


(Az okkult jelenségek filozofiai mérlegelése)


 


Hisz Ön az okkult jelenségekben?” ime egy gyakori szálló kérdés még igen intelligens emberek ajkán is. Aki úgy kérdez, már kérdése puszta formájával is elárulja, hogy sejtelme sincs egy olyan régiúj tudomány küzködéséről, diadalairól és balsikereiről, mélységeiről és veszedelmeiről, tévedéseiről és minden kételyt porba sujtó igazság tartalmáról, mely fontosságával, revelációival, új horizontjaival lassan fölébe fog nőni mindannak, amit ma tudunk.


Az u.n. okkult jelenségekben ma már nem kell csak hinni: nagy részük ma már a tudomány legbiztosabban megállapított tényei közé tartozik. Ennek a megállapításához nem kell sok: csak egy kis elfogulatlanság s az idevágó irodalom néhány fontosabb munkájának gondos áttanulmányozása.


Persze: ez a két „kis” követelmény tulajdonképen a legtöbb embernek igen sok. A materializmus száraz emlőin nevelkedett vékonypénzü „Bildungsphilister”, a pozitivizmus dogmáiba belecsontosodott tudós s az ő „szellemüktől” befolyásolt „felvilágosult” közvélemény olyan atmoszférát teremtenek, vagy legalább teremtettek még a közelmultban (ma már hál´ istennek dereng itt is, ott is), melynek tartós belélegzése az embereknek egy igen csunya faját: a blazírt mindentudók tipusát formálta ki. Egyszer egy nagyon intelligens ember fájdalommal mondta nekem: „Mily nyomasztó érzést okoz az a tudat, hogy tulaj donképen semmi újat nem hozhat számomra ez a világ!” Ime egy jajkiáltás a kor intellektualizmusának fullasztó légköréből. Megvigasztaltam, hogy az értelmi illuzió áldozata s örüljön annak, hogy fáj neki. De hányan vannak, akiknek nem fáj. Sőt, akiknek az ellenkezője kellemetlen. Akik kézzel-lábbal kapálódznak az ellen, hogy az anyagon tul is van valami. Ez nagyon nyugtalanítja őket, rontja az álmukat, az emésztésüket, a „világnézetüket:” Hátha mégis?!


S mégis! Afelől ma már nem lehet kétség, hogy az okkult jelenségekben, ha talán nem is egy „más világ”, de legalább is a mi világunknak egy olyan rejtett tájéka tünedezik fel, melyről hivatalos tudomány eddig csak igen kevéssé vett tudomást s amely hivatva van a világról alkotott fogalmainkat gyökeresen megváltoztatni. A hivatalos tudománynak ( nevezetesen a német hegemónia alatt álló középeurópainak) ez a vétkes közömbössége, sőt ellenséges indulata, az oka, hogy egyes idevágó problémák, mint pl. a Reichenbach-féle odikus fluidum létezésének és tulajdonságainak kérdése, még ma is tisztázatlanok s hogy az egész okkultista kutatás még ma is sokszor dilettánsok, ignoránsok és ami a legrosszabb, a közönség szenzációéhségét kihasználó irodalmi kalandorok kezében van, akik az irodalmi salaknak és szenynek oly áradását produkálják, mely sok jóizlésü és itéletü embert riaszt el az okkultizmussal való komolyabb foglalkozástól. Kétségtelen, hogy ez a helyzet veszedelmeket rejt magában. S amikor e helyen a modern okkultizmus (metapsychologia) mellett kardoskodom, nem mulaszthatom el hozzátenni: vigyázat! Kerüljük el a hangzatos cimü, de obskurus eredetü okkultista iratokat, ne keressünk szórakozást spiritiszta szeánszokban, mert értelmi és erkölcsi egyensulyunk könnyen felborulhat. Ma annak, aki meggyőződött az okkult jelenségek ténylegességéről, két fronton kell harcolnia: az állítók és a tagadók felületessége és hibái ellen. Forduljunk ismét szembe az utóbbiakkal.


W. Crookes idézi a „Phenomena of spiritualism” 1874. c. munkájában (82. 1.) egy barátja leveléből: nem képes egyetlen ésszerü ellenvetést felhozni Crookes megfigyeléseivel s állításaival szemben s még sem tud megnyugodni bennük. Érzi, hogy csak a személyes tapasztalat tudná végleg megnyugtatni.


Crookes szóban forgó barátja természetbuvár s nála a személyes érzékelés ösztöne oly élénk, hogy fenti kijelentése természetesnek látszik. De mit szóljunk azokhoz, akik önmaguk képtelenek a legegyszerübb jelenségek objektiv megállapítására, akik a legvalószinütlenebb híreket elhiszik és kolportálják, ha azok egészben nem ütnek el gondolkodásuk és hiedelmeik megszokott tárgyaitól, ellenben készek olyan kiváló fizikusokat, fiziológusokat és pszichológusokat, mint Fechner, Zöllner, Weber, Crookes, James, Eichet stb. bolondoknak nyilvánítani, mert minden i egyéb emberi szempontot félretevő, bátor igazságtisztelettel lándzsát törtek az okkult jelenségek ténylegessége mellett? Mit szóljunk azokhoz a tudósokhoz, akik azt képzelik, hogy már eleget tudunk ahhoz, hogy előírhassuk a természetnek a lehetőségek és a lehetetlenségek határait? Ezek a természetnek előirt határok csak a mi tudásunk, vagy rosszabb esetben, elménk korlátai.


Valakinek egyszer azt bizonyítgattam, hogy az okkult jelenségek nem lehetnek mind csalás eredményei, hogy Bellachini, Houdin, Bosco s más világhírü bűvészek irásbelileg tanusitották egyes mediális jelenségek bűvészmentes valódságát, hogy lehetetlen nagy apparátust igénylő bűvészmutatványokat fényes nappali világítás mellett létrehoznia oly médiumnak, aki most lépett először életében az én szobámba (amint azt Zöllner Slade médiummal konstatálta) stb. Valóban sikerült emberemet sarokba szorítanom, de nem sikerült előítéleteit eloszlatnom s e furcsa lelkiállapota a következő kijelentésbe csúcsosodott: „Akkor hát itt magasabbrendü csalás forog fenn! ” Ez már láthatólag kompromisszum volt. Azonban az előítélet szellemi vára még állt. Ezt a várat pedig úgy vettem be, hogy megkíséreltem filozófiai magyarázatát adni egyes okkult jelenségeknek. A hatás rendkívül meglepő volt. Ellenfelem arca felderült s a félóra előtt még teljesen szkeptikus ember immár kész volt tényekként elfogadni a leghihetetlenebb jelenségeket is.


Ez az eset rendkivül jellemző: az ember értelmének rabja. A „szürke” elméletek csillogása hypnotizálja annyira, hogy nem látja a nekik ellentmondó tényeket. Pagenstecher idézi (Aussersinnliche Wahrnehmung 1924. 76. 1.) C. Rieger psychiater-nek következő rendkivül jellemző kijelentését: „Szándékos egyoldalusággal sohasem használtam az u. n. passes magnétiques-t. Habár épen ezt a műveletet therapeutikus szempontból, fájdalmak és fóbiák megszüntetésére igen hasznosnak találtam, mégis mellőztem theoretikus és psychologiai kutatásaimban mint homályos feltételeket nyujtó tényezőt”. Ime, egy kiváló szaktudós, aki Mesmer-nek tán 150 éves, azelőtt kigunyolt és kiátkozott tanítását a magnetikus „passe”-ok hatásáról rehabilitálja, de theorétikus szempontból nem akarja értékesíteni, mert tudja, vagy érzi, hogy a megszokott világkép túl forradalmi átalakításához vezetne. Ez legalább is bámulatos „elméleti igénytelenség”.


Nagyon helyesen jegyzi meg Wasielewski Pagenstecher fentidézett munkájának előszavában (9. 1.), hogy ma, amikor még igen sokan tagadólag állanak szemben az okkultizmussal, minden új okkultista irat érdeme elsősorban abban keresendő, hogy mennyire tudja a közöny és ellenkezés jegét megtörni.


Ezen szemponttól és a fentjelzett indokoktól vezettetve két részre kívánom osztani az alábbi fejtegetéseket: az első részben a közkeletü ellenvetésekre vonatkozó, különösen Charles du Prel irataira támaszkodó reflexiókat kívánok közölni, míg a második részben Charles du Prel, M. Sage, Gumppenberg és mások nyomán filozófiai szempontból kívánok reávilágitani az okkult jelenségekre.


* * *


Az okkult jelenségeket Richet („Grundriss d. Parapsychologie u. Parapsychophysik” 1926.*) két csoportba osztja: a pszichikai és pszichofizikai jelenségek csoportjába, úgy vélekedvén, hogy amazoknál főleg lelki történéssel állunk szemben (pl. gondolatátvitel), mig ezeknél a fizikai történés jobban előtérbe nyomul (asztaltánc, materializációk). Az ilyesféle felosztás az ideiglenes kénytelenség reservatio mentalisával megjárja, de én mégis mellőzném, mert alkalmas épen azt a fontos körülményt elhomályosítani, ami pedig nekem mint az okkult jelenségek lényeges vonása tünik fel, hogy t. i. e jelenségek az anyag és szellem közös lényéből látszanak sarjadzani s egész mivoltukkal hivatva vannak e látszólagos kettősség mögötti ősibb egység felfedezésére. Szivesebben ragaszkodom tehát az okkult jelenségek puszta felsorolásához s ezeknek ama terminusokkal való megjelőléséhez, melyek a kutatás folyamán vetődtek fel, habár elismerem, hogy etimológiai értelmükben sokszor nem fedik azt, amit megjelőlni akarnak. (Hiszen pl. maga az „okkult” szó sem egészen helyénvaló e jelenségekkel szemben.)


 


Az „okkult” jelenségek tehát a következők: 1. Gondolat- (érzet-, érzés-, akarat-) átvitel, telepathia, 2. Clairvoyance (jelen, jövő és mult, rejtett, vagy távoli tárgyak és folyamatok érzékelése, megsejtése, vagy minden érzéki kapcsolat nélkül, vagy pedig u. n. pszichometrikus uton, azaz valamely az illető eseménnyel, személlyel kapcsolatos tárgy érintése által), 3. telekinetikus jelenségek (tárgyak mozgatása anyagi kapcsolat nélkül, zörejek, vibrációk, kopogás stb.), 4. materializációk és dematerializációk (fantomok, anyagáthatolás. )


Ez a felsorolás persze csak durva vonalakat ad, az okkult jelenségek valójában rendkivül változatosak. Felteszem, hogy e cikk minden olvasója sokat hallott és olvasott az efajta jelenségekről s ezért mellőzöm a példákat.


A közszájon forgó ellenvetések, melyeket e jelenségek valódiságával szemben fel szoktak hozni, a következőkép foglalhatók össze: az u.n. okkult jelenségek részben tudatos csalás, bűvészkedés, részben hiszékenység folytán támadt illuziók, vagy beteges hallucinációk eredményei. B feltevést támogatja, hogy szkeptikus egyének jelenléte a tüneményekre gátlólag hat, hogy e jelenségek mindig (! ) sötétben mutatkoznak csak, ami a csalást elősegíti, hogy sok u.n. „médiumot” (mint pl. a hires Eusapia Palladinót is) tényleg rajtakaptak csaláson s a legtöbb „okkult” jelenség tényleg bűvészileg utánozható. Ezen kivül rámutatnak a „tudomány eredményeire”, melyek szerint sem energia, sem anyag semmiből nem teremhet (ez a materializációk és telekinetikus jelenségek ellen szól), lélek agyvelő nélkül nem létezhetik (a spiritiszta feltevés ellen), a nehézségerő semmi módon meg nem szüntethető (asztaltánc, levitációk ellen). Különösen a spiritiszta elmélet ellen szól az, hogy az író és beszélő médiumok tulvilági közlései, melyek sokszor kiváló emberek (Aristoteles, Rousseau, Moliére) szellemeinek tulajdonítanak, rendszerint igen banális tartalmuak s vizenyős idealizmusuk inkább kenetteljesen hazug földi prédikációkra, semmint tulvilági szellemi mélységekre emlékeztet. S végül a legsulyosabb érv a spiritizmus ellen: az állitólagos tulvilági szellemek a médiumok közlései szerint nemcsak a ruházatukat őrzik meg a tulvilágon, hanem a foglalkozásuk is még mindig ugyanaz. Az orvos szelleme pl. még a siron tul is látogatja régi betegeit, mig ugyanezen betegek „szellemei” ugyanakkor mint egészségesek, ill. gyógyultak jelentkeznek stb. (Erre M. Sage is rámutat Pipernéről szóló kis könyvében.)


Ime ez az abszolute tagadók szokásos érvelése, mellyel néha talán nem is annyira az okkultizmust akarják megdönteni, mint inkább a saját tudatlanságukat, vagy intellektuális lustaságukat és gyávaságukat leplezni. Ezzel szemben vannak sokan, köztük kitünő fejek s az okkultizmus álladékának ismerői, akik az okkult jelenségek, vagy azok egy részének ténylegességét elismerik, mert a tények nyomása s a dolgok logikája kényszeriti őket erre (pld. Dessoir, Oesterreicher, Richet), de mintegy érzik, hogy ez a színvallás máris nagyon kompromitálja őket a tudósvilág előtt s vagy ezért, vagy tán igazán logikai indokok folytán különösen a spiritisztákkal fordulnak szembe, azt állítván, hogy az okkult jelenségek nem testetlen szellemi egységek behatására vezetendők vissza, hanem tisztán a medium s a szeánsz egyéb résztvevői tudattalán lelki életének termékei. Ezt a feltevést Aksakow nyomán animisztikus hipotézisnek nevezzük, szemben a spiritiszta feltevéssel.


Az itt előadott ´érvek egy része tényleg sulyos. De talán sikerülni fog magasabb szempontot találnunk, mely anélkül, hogy a legkisebb mértékben is csorbítaná élüket, egy átfogóbb szintézisbe tudja egyesiteni az animizmust la spiritizmussal. Egyelőre azonban már most is meghajlunk a spiritizmus ellen felhozott érvekben megnyilatkozó kényszerüség előtt, amikor mindjárt megállapítjuk, hogy amennyiben a spiritizmus tanitása a lélek halálontuli egzisztenciájáról tényleg tartalmaz valami igazság-magvat, ez az egzisztencia semmi módon sem fekhetik a földi élet síkjának folytatásában, idői és téri jellegének gyökeresen másnak kell lennie s akkor mindaz, ami a médiumokon keresztül megnyilatkozik, nem egyéb, mint az embervilág közegében megtört, eltorzult másvilági fény.


Egyelőre azonban még nem tartunk itt. Az ellenfelek érveinek pörölycsapásai alatt az egész okkult gondolatépitmény haszontalan pozdorjává látszik széttöredezni.


Itt mindjárt Charles du Prelnek egy sokszor ismétlődő megjegyzését kell felelevenítenünk. Az okkultizmus ellenfelei az okkultistákat rendszerint hiszékeny, naiv embereknek tartják, akik csalásnak és csalódásnak estek áldozatul. Bizonyára vannak és voltak ilyenek is. De a modem okkultizmus (metapszichika) történetének már felületes tanulmányozása meggyőz róla, hogy ez a nézet mennyire a felületesség és tudatlanság szüleménye: a modern okkultizmus legkiválóbb úttörőinek egész sora a kételkedők, vagy egyenesen az ellenség taoorából pártolt át. Sok „felvilágosodott” ember, akit a saját gondolkodása vezet el a fennebb elsorolt ellenargumentumokhoz, naivul azt hiszi, hogy ő az első, aki ezekre rájött. A tény azonban az, hogy minden kiváló okkultista érezte ezeknek sulyát, nyomásuk alatt1 megingott, de a tények ereje végül mégis átlendítette az akadályokon.


Itt van például Dr. R. Hodgson az angol Society for Psychical Research titkára. Rendkívül éles eszű, szívós akaratu ember, az igazság rettenthetetlen harcosa, esküdt ellensége minden csalásnak, kitünő ismerője a bűvészet minden fortélyának s a csalárd médiumok minden trükkjének. A leleplezések egész sora füződig az ő nevéhez. Eusapia Palladino öntudatlan csalásait is ő leplezi le Cambridgeben. S mégis: ez a zseniális tudományos detektív meghajlik Piperné csodálatos mediumitásának valódisága előtt.


Egy másik kiragadott példa: Pagenstecher, mexikói orvos, osztja kollegái átlagos materialista világnézetét. Egy napon szükségesnek látja, hogy páciensét, Reyes de Z. asszonyt, hipnózissal gyógyítsa. Az egyik ülés folyamán a hipnotizált asszony váratlanul megdöbbentő clairvoyance jelét adja, mely kisiklik a mindenhatónak hitt szuggesztió befolyása alól. Nos, itt kezdődik aztán a charakter szerepe. Más orvos, féltvén tudományos hírnevét és prakszisát, talán csak a maga számára vont volna le belső konzekvenciát. De Pagenstecher, a hangos igazság embere, (s az igazságnak a hang úgy kell, mint az élőlénynek a levegő) rettenthetetlenül keresztülviszi, hogy az orvosegyesület bizottságilag állapítja meg Reyes de Z. asszony rendkivüli képességeit. Maga Pangenstecher spiritisztává szegődik.


Ilyen történet van ezer és ezer, habár a szereplője sokszor névtelen. S akinek az igazság fontosabb, mint a filiszter lelki nyugalma, az ellentétes huzóerők hatása alatt tépelődve fogja kérdezni: hol itt hát az igazság? Hol itt a csalás?


Lássuk hát most sorban az ellenérveket. Bűvészkedés! Ennek feltétele a kézügyességen kivül bizonyos előkészület, apparátus, mely viszont helyhezkötöttséget, a feltételek bizonyos változatlanságát hozza magával. Vetkőztessünk le egy bűvészt pőrére, bujtassuk valami ujonnan vett szük trikot-ba, vezessük be a saját szobánkba, ahol még sohasem volt, kötözzük egy székhez, fogjuk meg a kezét-lábát (mindezt a médiumokkal tényleg megtették) s most szólitsuk fel, hogy bűvészetét bemutassa, pl. röpitsen át egy nehéz tárgyat a pohárszékről az asztalra (Richet hasonló kísérlete Eusapia Palladinoval, vagy Schrenck-Notzingé Schuster Willy-vel). Világos, hogy ily körülményeit közt semmiféle bűvészet nem sikerülhet, mig ellenben a mediumok sokszor ily szigoru feltételeket álltak meg sikeresen.


S egyébként: ki illetékes annak megítélésére, hogy bűvészettel állunk-e szemben? Világos, hogy nem a laikus, vagy a bűvészetekben járatlan professzor, hanem maguk a bűvészek (ha egyébként gondolkodó emberek is. ) Nos, már emlitettük, hogy világhírü bűvészek tettek tanuságot egyes mediumok előidézte jelenségek hamisitatlanságáról.


Tény az, hogy sok, talán minden mediumisztikus jelenség utánozható bűvészileg. Pld. egy fantomot vetítőlámpa és tükrök segélyével is elő lehet állítani. De ki fogja komolyan állítani, hogy mindezt az apparátust a médium, aki egyébként előzőleg szigoru vizsgálatnak vettetett alá, a zsebében, vagy valamely testüregében hozta magával az én szobámba s működésbe tudja hozni, amikor a kezei, és lábai le vannak fogva? Egyébként a médium előidézte fantomok rendszerint tapinthatók is, sőt könnyebben s előbb tapinthatók, semmint láthatók, tehát a puszta optikai bűvészet feltevése amúgy is elesik. Crookes, a hires angol fizikus, pld. nemcsak látta, hanem át is fogta miss Florence Cook fantomját Katie Kinget, hogy megbizonyosodjék testiségéről. Richet, párisi és Bottazzi, nápolyi egyetemi tanár, az első világhirü fiziológus, megragadták a fantom kezét és nem engedték el, de ez erőlködés nélkül olvadt szét (dematerializálódott) kezeik közt (Richet i. m. 391. 1.). Ugyanez a kísérlet megcáfolja a „zsiros vatta” hipotézist, mert hiszen akkor Bottazzi, vagy Richet kezében a vattának, vagy papírnak ott kellett volna maradnia. Sőt Aksákow régibb keletü kísérletei alapján, melyeket azonban akkoriban hihetetleneknek találtak, Dr. Geley francia psychológus arra a gondolatra jött, hogy a Pranck-Kluski médium jelenlétében mutatkozó fantomok tagjairól gipszlenyomatokat (paraffin keztyüket, melyekből az ember nem huzhatná ki a kezét), készitsen, ami a legszigorubb kontrol mellett sikerült. (Oesterreicher: Der Okkultismus in modernen Weltbild 1923. 145. 1.).


Csalás! Valóban ez sokszor fordult elő. Az előforduló csalásokat két csoportba kell osztanunk: az álmédium tudatos csalásai és a valódi médiumok tudattalan, vagy jóhiszemü (!) csalásai. Aki az utóbbi jelzőn megakad, az sziveskedjék itéletét felfüggeszteni, mig el nem olvasta a következőket. Ismerni kell ugyanis a médiumok psychologiáját és a médiumitás természetét. Eusapia Palladino pld. egyszerü, jólelkü olasz parasztasszony, aki át van hatva a spiritiszta tan igazságától és a saját másvilági küldetésének fontosságától s legfőbb gondja, hogy erről a professzor urakat is meggyőzze. Nem pénzsóvár. Majdnem minden jövedelmét a szegényeknek adja, árvagyermeket fogad örökbe. Kísérletezés közben sokszor trance, vagy trance-szerű állapotba jut. De a médiumísztikus erő általános tapasztalat szerint szeszélyes: váratlan apályai és dagályai vannak. Busapiának pedig legfőbb becsvágya, hogy minél szebb jelenségek mutatkozzanak. Ha tehát egyszer nem megy szép szerivel, Eusapia megpróbál csalafintáskodni, mint az a fizikatanár, aki kísérletezés közben pia fraus-ot alkalmaz, nehogy a fiuk az elromlott készülék miatt elveszítsék a természet törvényszerüségébe vetett hitüket. Ám Eusapiának ez a csalafintasága oly együgyű, hogy mindjárt rajtakapják. Emiitettük, hogy Hodgson is „leleplezte”. Akkoriban a Society for Psychical Research, amely ily dolgokban nem ismer tréfát, Eusapia Palladinót elejtette. Ámde más nagy tudósok ismét oly kézzelfogható bizonyítékokat szolgáltattak médiumitása mellett, hogy a szigoru Society elvei és szokása ellenére kénytelennek látta a kísérletezést vele ujra felvenni. (V. ö. Charles du Prel: „Der Spiritismus” és Richet i. m.)


Más megítélés alá esnek a tudatos rosszhiszemü csalások, melyeknek olykor kiváló kutatók (pl. Schrenck-Notzing) is áldozatul estek. Ám ezeknek a jelentőségét tulozzák. Ha valaki sokszor állapitott meg a legszigorubb kontrol alkalmazásával bizonyos jelenséget, akkor misem természetesebb, hogy egyszer hajlandó lesz kevésbé szigoru feltételek mellett valódinak tartani az utánzatot is. Különösen megeshetik ez az okkultizmus terén, ahol a jelenségek bekövetkezésének feltételei ma még alig, vagy csak kis részben ismeretesek. De így van ez egyebütt is. Ki állítaná például, hogy lehetetlen némely betegséget szimulálni? Ki következtetne ebből arra, hogy az illető betegségek nem léteznek? Nos, az esetek tulnyomó részében az okkult jelenségek teljes szigorusággal állapíttattak meg. Ezeket a kétségtelen tényeket száz csalás sem teheti kétségesekké. Persze, el kell ismerni, hogy az okkultizmusnál mint aránylagos terra incognita-nál kétszeres óvatosságra van szükség. Nagy nehézség itt az, hogy az okkult vizsgálatok methodikája, amint az természetes is, csak most van kialakulóban s fejlődése nagyobb lendületet csak akkor fog vehetni, ha sikerülni fog a valószinüleg minden emberben szunnyadó médiumitást hypnotikus uton felgerjeszteni, miáltal a kísérletezés könnyebbé és általánosabbá válhatik.


Az okkult kutatások kialakuló módszertanának izelitőjét szolgáltatja például, hogy a kutatónak a médiumot, amint az különben természetes is, nem szabad élettelen, érzéstelen tárgynak néznie, melyet bármikor kedve szerinti feltételeknek vethet alá. Ellenkezőleg annyira kell alkalmazkodnia a médiumhoz, hogy látszólag el kell fogadnia annak spiritiszta felfogását, bizalmát fokozatosan kell megnyernie s a feltételeket fokozatosan szigorítania. Igy érte el Zöllner, a hires német asztrófizikus, hogy Slade médium szivesen vetette magát alá minden kivánságának. Csakugyan Zöllnernek Slade-el elért eredményei (Psychische Studien 1878-iki évfolyam) a legszebbek, legmeggyőzőbbek közé tartoznak. A tapasztalat egyáltalán azt mutatja, hogy a médiumok tisztelik és segítik a komoly elfogulatlan tudományos kutatást, mig rendkívül rosszul hat reájuk az elfogult, erőszakoskodó, minden áron csalást szimatoló tudóskodás. De hát nem emberi és természetes ez? Hiszen itt finom és rejtelmes lelki mechanikáról van szó, nem pedig ócskavasmázsálásról. Ez a megjegyzés egyszersmind magyarázatát adja annak is, hogy miért nem sikerülnek néha médiumisztikus kísérletek „tudományos komissziók” jelenlétében. Elhihetjük, hogy némely „tudós” elbizakodott és kihívó viselkedése megfélemlíti és elkedvetleníti a médiumot. Viszont érdekes Zöllner jegyzőkönyveiből megállapitani, hogy a jó hangulatban levő médium jelenlétében annyira fokozódnak a jelenségek, hogy magát a médiumot is rendkívül meglepik.


Egy másik körülmény, mely megmagyarázza a csalás lehetőségét, a következő: Crawford (a fizika tanára a belfasti egyetemen) 1915-től folytatott kísérleti kutatásai kétségtelen ténnyé tették, hogy a levitációkat és materializációkat egy rendkívül titokzatos, teleplazmának nevezett anyag közvetíti, mely láthatatlan, vagy gyengén foszforeszkáló, hideg, olajos tapintásu s az ülések folyamán a bőrön s ruhán keresztül a médium testéből bontakozik ki. Ez az anyag a fény iránt igen érzékeny s szerves kapcsolatban marad a médium idegrendszerével. Megérintése bizonyos stádiumokban a jelenség visszafejlődését, dematerializációját eredményezi s olykor heves fájdalomérzést vált ki a médiumból, mintha nyitott sebét érintenék. Igy történt pl. az 1919. december 6-án Willy Sch. médiummal, amikor Schrenk-Notzmg és Schuler meg akarták fogni a médium trikóján fekvő fehér féregszerű nyulványt. A médium fájdalmasan felkiáltott s a féregnyulvány sajátos kigyozó mozgással a trikó mögé tünt el. (Schrenk-Notzing: Physikalische Phaenomene des Mediumismus).


Érthető tehát, hogy a kutató, aki respektálni akarja e tüneménykör sajátosan nehéz feltételeit, esetleg csalás áldozatává lehet. Hogy úgy mondjam, az okkultizmusban a főnehézség az, hogy a valódi tünemény létrejöttének feltételei egyszersmind a csalásnak is kedveznek. Annál nagyobb köszönet illeti azokat, akiket sem fáradság, sem guny nem riasztott vissza attól, hogy e mindennél titokzatosabb és izgatóbb rejtélyekbe (belevilágítsanak.


A leggyöngébb népies ellenérvek közé tartozik amaz állítás, hogy a médiumisztikus jelenségek „csak” sötétben mutatkoznak. Ez, ha igaz volna is, nem volna döntő, mert nagyon is lehetséges s a fizikából vannak rá analógiák, hogy a fény akadályozólag, vagy bomlasztólag hat valamely jelenségre. Ám ez esetben a dolog nem is áll egészen így. A tapasztalat azt mutatja, hogy a szükséges sötétség foka valamikép a médiumisztikus erő fokától függ. Crookes például Home médiummal s Zöllner Slade-el teljes nappali világítás mellett értek el igen erős megnyilatkozásokat. Más esetekben a sötétség nem teljes, (félhomály uralkodik, melyben a médium minden mozdulatát jól meg lehet figyelni. Teljes sötétség esetén időnként váratlanul magnéziumfénnyel fényképfelvételeket szokás késziteni, hogy a sötétszürke bizonytalanságot kompenzálják, valamint egyéb kontrolt alkalmaznak.


Nagyon elterjedt nézet az, mely egyes okkult jelenségeket, nevezetesen a fantomokat illuziók-, ill. hallucinációknak tartja. Némely ilyes jelenségről valóban nehéz bebizonyítani azok objektivitását, nevezetesen, ha csak egy egyén figyelte meg őket, vagy ha többen is, de olymódon, hogy egy egyéntől eredő tömegszuggesztióként értelmezhetők. Ezzel szemben van azonban igen sok olyan feltétlenül bebizonyított eset, amikor a jelenség körülményei, pl. hirtelen, váratlan megjelenés több egyén előtt, akiknek csak utólag van alkalmuk észrevételeiket összehasonlítani, kizárják a tömegszuggesztiót. Ezen esetek sulya fokozódik, ha egyidejüleg gyermekek s még inkább, ha állatok (kutya, macska) ´vannak jelen, melyeknek viselkedése arra enged következtetni, hogy a jelenséget ők is érzékelik. Még inkább fokozódik az objektivitás valószinüsége, ha utólag bebizonyitható (s ez igen gyakori eset), hogy a jelenség valamely távoli objektiv eseménnyel, pl. valamely ismerős, barát, rokon halálával esik időbelileg össze. Persze, ilyenkor a jelenség, pl. egy koporsó, megjelenése, ugyan objektiv rezgések jelenlétéről tanuskodik, külső formájában azonban szimbolikus jellegü, mint pl. a valamely szervi érzet keltette álomkép. Látni fogjuk azonban, hogy a mélyebb filozófiai elemzés e látszólag lényeges eltérést ismét helyreegyensulyozza. Végül azonban a fantomok objektivitása kétségen felül áll, ha sikerül őket lefotografálni. Ez persze a váratlan fantomoknál nem lehetséges, de igenis a médiumisztikus materializációknál, amelyekről immár számos fotografiával rendelkezünk.


A tulvilági közlések banalitására, a raps-ek (kopogások) és asztaltánc nevetségességére vonatkozó érvet Charles du Prel fölényesen háritja el. (Studien aus dem Gebiete der Geheimwissenschaften. II. 29. 150. 1.) Lényegében azt mondja, hogy azok, akik így érvelnek egyszerüen elő akarják írni puszta a priori elméletek alapján, hogy ha volnának lények, melyek talán a megholtak szellemei, akkor milyeneknek kellene lenniök s hogyan kellene velünk közlekedniök. De honnan veszik a jogot, hogy ilyen a priori képet alkossanak egy egészen más világról? Miért gondoljuk azt, hogy egy szellemnek okvetlenül fenköltnek és bölcsnek kell lennie f Azért, mert emberi ideálokat és kívánságokat vetítünk az ismeretlenbe. Ámde „oly lények, melyek nem emberek, nem is viselkedhetnek emberileg. Az érzékfölötti világ nem volna márcsak puszta létét illetőleg is filozófiai vita tárgya, ha az érzéki világgal messzeelágazó hálózat, erőcsatornázat, telegráfdrótok — vagy nevezzük akárhogy kötnék öszsze. E két annyira másrendü világ összeköttetése ezidőszerint még igen hiányos s csak kevés összekötő szál használható”. Ily szálak a médiumok idegei, izmai és könnyebben mozgatható tárgyak, melyek mozgatása nem okoz bajt. E tekintetben, mint Oesterreich is megjegyzi (Grundbegriffe der Parapsychologie 43. 1.) a telekinetikus jelenségekben mindig bizonyos intelligencia nyilatkozik meg. Pld. Zöllnernél Slade médium jelenlétében nagy robajjal szétreped egy spanyolfal s utána a „szellem” kopogó hangok utján bocsánatot kér az ijesztésért. Máskor Slade jelenlétében szén- és kődarabok röpködnek, de mindig úgy, hogy senkisem sérül meg. Ime a hatóerő intelligenciájának első bizonyítéka. De azok a komikus kopogások is értelmes mondatokká tömörülnek. Nos, mondja du Prel, ha mi a Morse-készülék utján a távolba akarunk telegrafálni, kénytelenek vagyunk magunk is kopogó szellemekké válni. S e mellett még csak a saját világunkban maradtunk.


Ehhez, a tulvilági közlések banalitását illetőleg, szeretnék még valamit hozzátenni. Ha leirnák mindazt, amit egy átlag okos ember egy nap folyamán összebeszél, akkor az értelmetlenségekből és meggondolatlanságokból csinos bokrétát szedhetnénk össze. E tekintetben a “másvilági” közlések nagyon emberiek: sok banalitás közt akadnak olykor szellemi gyöngyök.


Egyébként a kopogások és mozgások látszólagos komikuma nem érinti a lényegesség kérdését. Nem helyeslem tehát Oesterreich ama megjegyzését, hogy az elméletek sorsát végeredményben világnézeti szempontok döntik el s a spiritiszta elmélet nem lehet igaz, mert igazsága esetén a világ démoni torz világ volna. (Grundbegriffe der Parapsychologie 49. 1.) A filozófus iróasztala mellett megálmodik egy fenkölt szellemvilágot. A valóság azonban rendszerint nem fenkölt, hanem a csunyán, borzalmason és aljason keresztül nagy, hatalmas, fenséges. Én ellenkezőleg ügy látom, hogy ha más nem is szólna a spiritiszta elmélet mellett, akkor épen démonizmusa miatt kellene igaznak sejtenünk.


A még fennmaradó ellenvetések végleges elintézése végett majd már a világ mélyebb lelki rétegeibe kell a behatolást megkisérelnünk.


* A „Korunk” részletesen ismertette 1926. évi májusi számában.


(Folytatása a következő számban.)


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal