HU  |   RO  

Korunk 1926 Augusztus

Spengler alapvető eszméinek kritikája


Földessy Gyula

I.


Milyen törvények alakítják az emberi nem szellemi, történelmi életét, melyek azok a külső-belső rugók, kényszerüségek, amelyek az emberiségnek, mint egésznek, vagy az egyes embercsoportoknak: népeknek, kultúra-alakulatoknak, társas együttségeknek szerves fejlődési mikéntjét meghatározzák: ez a probléma a legfiatalabb keletü a filozófia nagy kérdései között. A probléma teljes tartalmára még alig eszmélő tapogatózások visszanyulnak ugyan a XVIII. század közepéig (Voltaire, Montesquieu) s egyes természeti körülmények ember-formáló hatásának törvényszerüségét már régesrég megsejtették (így pl. a klimatikus viszonyok jelentőségét), de igazában a fejlődés gondolatának klasszikus filozófiai rendszerezője, Hegel volt az első, aki az emberiség életfolyamában állandóan ható törvényeket keresett és vélt találni. A Hegel törvényei csak a metafizika ködbe-felhőbe vesző magaslatairól látható nagy általánosságú, az egész létet-kozmoszt magukba-foglaló filozófémák, amelyek szükségképen a lét kisebb köreire is kihatnak; az ő panteisz-tikus világszemléletében a természet ősoka, a szellem az emberbea eszmél önmagára s a világtörténelem: fokozatos felszabadulása a szellemnek, amely az emberi gondolkozás legmagasabb csúcsán, a Hegel filozófiai rendszerében találkozik az önmaga teljességével. Azonban Hegel általános fejlődés-törvényei: a tézis-antitézis-szintézis logikaimetafizikai schémái nem sokáig kötik le a história s a társadalom filozófusainak érdeklődését, a természettudományok gyors előhaladása s rendkívüli eredményei merőben megváltoztatják a szellemi élet törvényeinek kutatási irányát. Comte, a pozitivizmus megalapítója s a szociológia megteremtője, aki az embert a maga egész valójában a társadalom produktumának tekinti, a szociális tudományokban is érvényesíteni akarja a természettudományos módszert s ennek alkalmazásától ezen a téren is olyan pozitív eredményeket várt, mint a természettudományokban. Tanítványa, az angol Buckle töredékben maradt munkájában színién társadalmi terméket lát az emberben, akinek „bűneí nem annyira az egyes akaratának eredményei, mint inkább azon társasági állapoté, melyben az egyes tényleg létezik”; az emberi cselekedetek törvényszerüségét statisztikai adatokkal bizonyítja s minden történelmi változást kettős hatás következményének tart: az egyik a külső jelenségek befolyása szellemünkre s a másik ennek a reakciója: szellemünk befolyása a külső jelenségekre. Ezeket a fő tételeket részletezi kultúrtörténeti munkájában, amelyben az angol nép lelkiségét, jellemét, történelmi fejlődését igyekszik érthetővé tenni, de egyuttal az angol (s részben a spanyol és francia) nép életének bemutatásában mint egy tükörben megláttatni azt, mennyire meg lehet magyarázni az emberi kultúra, az egyes népek, nemzetek ilyen vagy olyanná fejlődését az emberre ható természeti tényezőknek: az éghajlatnak, tápláléknak, a talajnak s mindenrendü természeti tüneményeknek gondos és részletes mérlegelésével. Ugyancsak szigoruan természettudományos alapon jár el a francia Taine az ő híressé és népszerűvé nőtt miliőteóriájával, a faj, a környezet és az időpont együttes kultúra- és individuum-formáló hatásának törvényével; szerinte, ha meg lehetne mérni ezeket az erőket, pontosan s a tévedés kockázata nélkül jósolhatnók meg előre a jövő történelmét. Ennek a természettudományos jellegű filozófiai iránynak a mult század vége felé Magyarországon is akadt követője: Bodnár Zsigmond, a „szellemi”, majd „erkölcsi világ törvényének” önmaga kinevezte „felfedezője”, aki folyton változtatott tartalmu technikus terminusokban s mind megbízhatatlanabbá és laposabbá silányult felületességgel hirdette eleinte figyelemreméltónak tetszett elméletét az „emberi nem haladásának” útjáról, amely az idealizmus és realizmus egymást felváltó ritmusos korszakain át vezet a — pusztulásig. Buckle, de különösen Taine eszméi mélyen és általánosan vésődtek bele a köztudatba, ami értékes és megtermékenyilő volt elméletükben, az az egész európai emberiség közkincsévé lett, Bodnár működése azonban nem hagyott kimutatható nyomot a magyar közéletben sem, bár igazságtalanság volna róla el nem ismerni, hogy volt érzéke az egységes filozófiai koncepcióhoz s ha mérhetetlen hiúsága és önhitsége nem áll útjában, európai mértékkel mérve is kitünőt alkothatott volna. Jelentékeny érdeme volt, hogy erősen hitte és meggyőző erővel magyarázgatta a szellemi élet összes jelenségeinek egy egységes okból eredt centripetális kiágazását s halom könyveinek szellemtelenül egyhangú összevisszaságában a részletkérdésekben is volt itt-ott egy-egy a szeget fején találó észrevétele, mely bevilágított a szociális élet egyik-másik homályos zugába.


A történelmi-társadalmi élet törvényeinek tudósai: a szociológusok rendszerint csak a szociális jelenségek kisebb-korlátozottabb köreire terjesztették ki vizsgálódásukat, vagy csak bizonyos egyoldalú és szükebb szempontok szerint fürkészték a fejlődés rendjét és értelmét, így Karl Marx is, a történelmi materializmus megalapítója. A mai filozófiának s általában az egész gondolkozás történetének egyik legheroikusabb vállalkozása a Spengler világhírü könyve: Der Untergang des Abendlandes (a Nyugat pusztulása), amely nemcsak a nyugati kultúra egész organizmusának történelmi és szociológiai értelmét akarja felderíteni, hanem teljes világosságot akar vetni az egész emberiség életküzdelmének legjelentősebb fejlődési törvényeire. Igénye nem kevesebb, mint az egész világtörténet morfológiájának az aprólékosságig részletes törvényes rendbefoglalása s ezt a munkát a nagy filozófiai rendszerek alkotóinak kételyt nem tűrő kategórikus bizonyossághitével viszi keresztűl terjedelemre is hatalmas méretű könyvében. Felkészültsége is tiszteletet követelő: felöleli úgyszólván az emberi tudás egész körét s bár ez a gigantikus erőpróba számtalan tény- és adatbeli tévedéssel éktelenkedik (lásd a Logos német filozófiai folyóirat szaktudósainak Spengler-füzetét), a jóhiszemű és elfogulatlan olvasó kell, hogy érezze a szerző tudós rátermetségét a vállalt feladatra, még akkor is, ha világfelfogása, filozófiai vélekedése merőben ellentétes e munka alapvető gondolataival.


Spengler könyvének két legfőbb gondolata: a nyugati kultúra pusztulásának hirdetése s a kultúrák teljes különváltsága egymástól. Azaz: az emberiségnek nincs egységes története, életfólyása; az emberiség egy elvont fogalom, egy nem-valóság. Eletük, történetük csak az egyes kultúráknak van, amelyek annyira külön életet élnek, hogy semmi igazi közük nem lehet egymáshoz. Idegen világok, amelyeknem halnak egymásra, nem folytatják, nem egészítik ki egymást. A geografiai és történelmi szomszédság következtében ugyan a keletkező új kultúra befogadhat és befogad egyet-mást a régiből, olyan elemeket, amelyek neki megfelelnek vagy amelyeket áthasonithat; vannak továbbá olyan u.n. történelmi pszeudomorfózisok (ál-alakulások), mikor egy idegen s régibb kultúra úgy ráfekszik egy keletkezőben levő újra, hogy az nem juthat a maga tiszta, specifikus kifejezési formáihoz; ilyen akadálya volt az antik kultúra az arab kultúrának s az arab, a „mágikus” kultúra a a nyugati, körül-belül Kr. után 1000 körúl megkezdődött „fauszti” kultúrának azonban ezeket a „hatásokat” le kell gyűrniök az új kultúráknak, hogy szabad lélekzetet vehessenek. A különféle kultúráknak, ezeknek a külön világoknak, mindnek más a formanyelve, a vallása, a morálja, a művészete, a tudománya, még a matematikája s a természettudománya is („es gibt keine Naturwissenschaft ohne eine vorausgegengene Religion”, p. 486.) — tehát megfordítva a tételt: annyi külön világnézet, külön vallás, külön erkölcs, külön művészet, külön tudomány, külön matematika és természettudomány van, ahány kultúra; s egyik kultúra a másikat igazában, velejében sohasem értheti meg. Mi nem érthetjük, nem értelmezhetjük helyesen a kinait, a görögöt, az arabot s azok nem érthetnek meg minket s nem érthetik meg igazi valójukban egymást.


Spengler az argumentálásnak olyan erejével, a szellemes s igen sokszor mély intuicióju ötleteknek olyan bőségével, meggyőződéseinek olyan átélésszerü hatalmával és szuggesztiójával építi fel rendszerét, hogy olvasás közben alig lehet menekülni hatása alól s az ember szinte észre sem veszi, hogy fejtegetéseinek megvesztegető hatása elsősorban a köztudatban már régóta élő s minden mai ember gondolkozásában élményesen is meggyökerezett eszmék egyéni szabásban elénk tárt előadásán alapszik. A szónak nem rossz és bántó hangján s nem megrovásképen mondom: nincs ravaszabb, biztosabb és nyereségesebb fortélya az új és eredeti eszméket hirdető filozófusnak, szociológusnak, kultúrhisztorikusnak annál az értekező módszernél, amely az új tanításokat a rég bevált s már köztudattá s közhelyekké patinásodott igazságokra alapozza. Ki nem élte át megtapasztalt élményként a népek, nemzetek, kultúrák lelki életének különbségeit és különségeit? Micsoda külön ízek, zamatok, hangulatok raktározódnak fel a geográfiai és történelmi távolságokat bejárt utazó és olvasó ember emlékezetében és asszociációiban az idegen földek és világok kulturális és etnografikus megnyilatkozásaiból? Micsoda más valami Homérosz epikája, mínt a Nibelungenlied, Kalidásza, mint Shakespeare, a görög mitológia és művészet, mint a keresztény, a japán, mint az egyiptomi, a kinai kasztrendszer, mint a feudalizmus s általában mennyire különbözik egymástól minden testi-lelki tevése-vevése? Hiszen már maga a nyelvek különbsége is megannyi különbségét jelenti az embercsoportoknak, idegen beszédhang-kombinációk, idegen hanghordozás, idegen asszociációk, idegen és másféle gondolkozás, másféle nevetés, öröm, harag lepi meg azonnal az embert, amint kilép a maga nyelvi közösségéből. Az emberiségnek, mint lelki egységnek tagadása, a kultúracsoportok egymástól széttátongó különbsége egy bizonyos szemszögből, egy bizonyos egyoldalúbb meggondolásra és raffináltabb ízlelésre, kétségbevonhatatlan és tagadhatatlan, régóta érzett és megismert igazság. Spenglernek ebben az elhitetésben könnyű dolga volt: olyan valamit kellett bizonyitanía, megéreztetnie, amit minden csak valamennyireis gondolkozó, fogékony, érzékenyebb lelkű és idegzetü ember maga is érzett és gondolt.


Ugyanilyen közhelye a modern és régi gondolkozásnak Spenglernek egy másik nagyfontosságú s a kultúrákról vallott tanaiba kapcsolódó tétele: a lelki élet összes jelenségei egy forrásból fakadnak és pedig az ő szavát használva a kultúrák „lelkéből” (Spengler szerint minden kultúrának van egy külön „lelke”, amely egységes formáló elve a kultúrák egész szellemi életének). Amint Bodnár Zsigmond csak következtetésben mondott és gondolt újat, amikor olyan merőben széttartozó államrendi, szociális és nyelvpolitikai tények között, mint a védvám, antiszemitizmus és ortológia keresett összefüggést, úgy Spengler is csak további elemeire bontogatott ki egy régi gondolatot, amikor a természettudományról és matematikáról is azt mondta, hogy ezek ép olyan szükségszerűséggel sarjadnak ki egy bizonyos korszak világérzésének-világnézetének talaján, mint bármely más csoportja a vallási, művészeti és tudományos alkotásoknak, tehát egy bizonyos kultúra körén belül a matematika s a természettudományok is ugyanazon magasabb lelki egységnek függvényei, amely lelki egységből, mint forrásból az illető kor egész kulturális komplexuma kieredt. A szellemi élet egységének ez a következetesen keresztűlvitt nagy átfogású szemlélete, amely még a nemrégen téren és időn felűl szuverénnek tartott matematikát s az ezen felépülő vagy ellenmondást meg nem engedő tapasztalhatóságokon alapuló természettudományokat is belekényszeríti a kor- és kultúraiélek formáló műhelyébe s ezeket az abszolut érvényűnek vélt exakt studiumokat is feltételezett, tehát relativ s minden egyéb más kultúra-sarjadmánnyal egy lélek-tőről hajtott produktumnak tekinti: kimondottság szerint spengleri gondolat, de ennek a gondolatnak plauzibilitása, hatása és létrejöhetése abban a régi, már a XIX. században elterjedt általános jellegű elgondolásban gyökerezik, amely egy bizonyos kor vallási, tudományos és művészi jelenségeiben, egészben és részletekben egy bizonyos világnézet, egy bizonyos élet-stílus közös bélyegét vélte felismerni. Spengler csak tovább vitte a gondolatot s továbbkövetkeztetése bár új, vakmerő és intuitiv értékű, mégis rá kell mutatni arra az előzményre, amelyet ő logikusan végigvezetett s amely előzménynek ismerete és köztudatos beidegzettsége előkészítette Spengler számára az olvasóközönség érdeklődését és a kedvező fogadtatást.


Ha Spengler nem áll meg makacsul a kultúrák különségének közhely-eszméje mellett, amelynek sok uj színt, fordulatot s nagyobb teljességet tudott adni (s ugyanígy az összes kultúrális jelenségek egyforrásúságának), hanem megtartja s nem ejti el az egész emberiség egységének közhely-eszméjét talán kevésbé „eredeti” lett volna, de közelebb jutott volna a történelmi valósághoz; e két látszólag ellentétes gondolat nem zárja ki, de kiegészíti egymást. Mielőtt még tovább mennék, közbe kel! szúrnom valamit. Uj gondolatok vannak a filozófiában, a művelődés evoluciója folyamán, de korszakalkotó eredetiek nincsenek, legalább is nincsenek a szónak abban a naiv értelmében, hogy egy bizonyos gondolat egy ember ténye lehetne. Csak egy ismert példát a nagyon sok közül. Ami Kant filozófiájában „eredeti” érték: az erélyes hangsúlyozása az emberrel született szemlélet és okoskodás-formák és kategóriák lerázhatatlanságának s a Ding-an-sich megismerhetetlenségének, az a maga általánosságában nemcsak Locke-nál és Hume-nál meglevő gondolat, hanem megtalálható már a filozófia első nagy művelőinél, az életbe mélyebben belelátó fajtákgondolatvilágában; az idő és a tér metafizikája, a megismerhetetlen lét-valóság a jelenségek mőgött: régi megérzése a hindúk, az egyiptomiak, a görögök filozófiájának is (a szaiszi fátyol, a Maya fátyla, a Sokrates velünk született eszméi). „Das Wahre war schon lĂängst gefunden, Hat edle Geisterschaft verbunden. Das alte Wahre fass es an”, mondja Goethe, Spengler bevallottan legnagyobb mestere. A gondolkozás helyes irányának, az „igaz”-nak kritériuma mindig az, hogy egy gondolkozó intencióját, „eredeti” gondolat-élményét a múlt gondolatkincstára is igazolja, ha az „eredeti” gondolat nem tagadása, hanem kiegészítése vagy továbbfolytatása egy már megszületett gondolatnak. A tudomány, a filozófia, a művészet lángelméi sem azért igazi lángelmék, mert egyénit alkotnak, hanem mert az egyénben ki tudják fejezni az ezerek és ezerek belvilágában élő érzéseket, gondolatokat. Hogy a zseni megelőzi korát, csak annyit jelent, hogy benne ölt formát először, tőle kap először kifejezést, ami alaktalanúl már gomolyog kortársai lelkében. A kiválóság, a siker, a rajongó elismerés azért tesz osztályrésze a zseninek, mert megtalálta azt, amit körülötte mások is vártak és kerestek, ha tudattalanúl, kifejezni-nemtudottan is. Ha az új ötlet, új gondolat nem támaszkodhatik régi gondolatokra, ha nem illeszkedik be a rég-megtaláltságok, rég-ráeszméltségek hézagaiba, úgy sohasem lehet megtermékenyítő köz-érték, hanem csak bizarrság, eredetieskedés. Gondolkozó, művész vagy tudós sohasem tagadhatja meg rosszúljárás nélkül a múlt értékeit s ha valaki első pillanatra úgy gondolná, hogy az emberiség forradalmár-alkotói ellentétbe kerültek a multtal, kellő elmélkedés után rájöhet arra, hogy a forradalmárok, az „újat” gondolók és alkotók az igazi folytatói és megértői a mult szellemének s nem a csökönyösen megálló „óság-tartók”.


Az emberiség közösségének, az emberi nem egységének, vagy helyesebben egységbetörésének régi locus communisa éppen olyan igaz tény kifejezése, mint a külön-külön kultúrák, külön népfajok, nemzetek egymástól idegensége. A két látszólag ellentétes gondolat békésen megfér egymás mellett. A harcok, az őszintén ellenséges álláspontok eredménye mindig a kibékülés, a megegyezés; az ellentétek végső értelme egy magasabbrendü egységben való összeforrás. Amikor Hegel azt a tételt állította fel, hogy minden gondolat egyenlő a maga ellentétével: az élet s a gondolkozás egyik legjelentékenyebb törvényét fejezte ki. Az élet érthetetlenségeinek, ellenmondásainak egyedüli megoldásra vezető képlete az ellentétek egységbe, békébe kényszeritése. Én azt mondanám: a kultúrák közösségét, egymásba kapcsolódását éppen az teszi lehetővé, amit Spengler annyira kiélez: az ő merő különségük. Minél különebb, elválóbb valami, annál több köze van a közösséghez, mert az életrejtvény legjobban nyitó kulcsa az a játékos bujósdisága a problémás élettényeknek, hogy mindig a látszat ellenkezője az igaz. Spengler azt mondja, hogy a kultúrák sarjadékonyak („sprieszhaft”), azaz a maguk talajához, földjéhez vannak kötve, ez állapítja meg az ő érzés- és gondolatviláguk külön izét, zamatát, külön igazságát, de egyben relativitásukat s általában minden kultúr-igazság csak relativ mivoltát. Ez mind igaz, szinte tapasztalatilag kétségtelen. De ha a relativumokat úgy tekintjük, mint az abszolútummal viszonybanállóságot, akkor a relatívum az abszolútum megnyilatkozásának emberi formája. A relatívum föltételezi s követeli az abszolútumot, a faji, a kultúrális igazság az általános igazságot, a különös emberi az egyetemes emberit s ez a tendencia hajtja bele az egyes kultúrákat az emberi nem egységébe és teremti meg a kapcsolatot az egyes kultúrák között.És itt kell rátérnem arra a tényre, mely a relatívum formájában csakugyan az abszolutum közege, arra a legnagyobb emberi tényre, amit ihletnek, enthusiasmusnak (istennel teliségnek) szoktak nevezni, az emberi léleknek azokra a kultúrán felűli áldott pillanataira, amelyekben az egy hirtelen fellobbanó láz rejtelmes, földöntúli, emberiképesség-meghaladó hatalmával minden külön kultúrának minden más kultúra számára való alkotásait teremti meg. Vannak közönségesebb általános-emberi vonatkozások, megértési lehetőségek, közeledési alkalmak is az egymáshoz idegen kultúrák emberei között, ennek legjellemzőbb és szimbólikus példája a sexuális szimpátia különös vonzóereje az idegen fajtabeliek között, vagy az idegen iránti nagyfokú érdeklődés és sok népnél az idegen fajtájú, kultúrájú ember megbecsülése (némelyeknél a vendég tisztelete és szeretete egyenesen a vallási kultusz pátoszáig ér fel), úgyhogy az egyetemes emberinek ezekben a primitivebb megnyilatkozásaiban is kisejlik valami az egész emberi nem közösségének, tehát az emberiségnek mint egységnek, mint valóságnak ösztönös tendenciájából mégis a teljes maradék nélküli megértésnek igazi létrehozója s a kultúrák, a népfajok külön köreinek az egyemberiség nagy körébe való belehelyezője az az emberi lélekben felgyúló tűz, mely forróságával és világosságával túlsugárzik a kultúrák természet- és történelem kijelölte korlátain. Amikor az emberi elme az ihlet, a belső megvilágosodás testet-lelket felhevítő szellemi nap-tüzében és fényében alkot, amikor az „isteni”, a „Végtelen” ragadja magához az embert, akkor nemcsak „önmagából lép ki”, de annak a kultúrának, annak a közösségnek szűk köréből is, amelybe beleszületett. A „sugalmazott” alkotásoknak az egész emberiségnek szóló kinyilatkoztatás-értéke van, érti, felfogja, magáévá hódítja őket bármely kultúrában felnőtt éplelkű ember. Ez nem romantikus képzelődés, de tapasztalati valóság. Az ihlet lángjában megfogant érzések és gondolatok, ezek az örök-eleven energiák, minden rádió-hullámnál szétáradóbban és érthetőbben szállítják világszerte a szépség és igazság és jóság elmulhatatlan abszolút értékeit. A hindu szentkönyvek, a biblia nagy szavai, a görög mithoszok pantheisztikus szépségei mindenkihez szólnak s a mai embernek se mondanak kevesebbet, mint a kortárs hindúnak, zsidónak vagy görögnek s azt se hinném, hogy akár a Perikies görögje is nagyobb áhítattal és beleérzéssel tudott volna gyönyörködni a görög szobrászatban és építészetben, mint Goethe a görög és római művészet fennmaradt remekeiben. Az emberi lélek mindenkori megszállottsága az az archimédesi pontja a szellemi életnek, ahonnan ki lehet forgatni minden kultúrát a maga autonom különségéből és érthetetlenségéből és egy nevezőre lehet hozni minden kultúrális értéket s ezáltal valóságos értelmet lehet adni az emberiségnek mint egységes fogalom nak. Én is azt vallom, amit Spengler állit, hogy a nyugati, a „fausti” kultúra emberének a legegyetemesebb, legátfogóbb az érdeklődése, hogy a nyugati kultúra minden más kultúránál inkább fel tudta fedezni az idegen kultúrák értékeit, de amint a nyugati embernek sikerült megfejtenie a más kultúrák hieroglifjeit és elmerülnie az idegen igazságok és szépségek gyönyörűségeiben, éppúgy indult meg a távoli Kelet és Dél, a hindúk, a kínaiak, az arabok, a japánok, a szerecsenek érdeklődése Nyugat felé, az európai tudomány és művészet termékei érthetők számukra is s pl. újabban Japánt valóságos Beethoven-láz fogta el. (Milyen abszurditásokra kényszerűi a filozofáló ember a teóriája kedvéért, arra nagyon jellemző, hogy Spengler a japánokat, az Európátóllegtávolabbra eső ázsiai népet, a nyugati, a „fausti” kultúra körébe tartozóknak „is” tekinti persze, mert ez az előretörekvő nép mindent megtudott tanulni Európától s viszont az orosz népet a nyugati kultúrától külön, saját kultúrájú népfajnak tartja, amelynek európaisága, nyugatisága csak pszeudomorf. Ezzel szemben az idegen kultúrák igazi megértésének lehetetlenségét hangoztató Spengler elé tarthatjuk azt a tényt, hogy a tőle legoroszabbnak nézett Dosztojevszki talán még nagyobb szenzációt jelentett a nyugateurópai olvasónak mint az orosznak.)


Spengler könyve egy későbbi kiadásának (már a Logos Spenglerfüzetének megjelenése után irt) előszavában bevalja, hogy műve nincs belső ellenmondások nélkül. Hát bizony van ezekből bőven ebben a különben zseniális munkában s ráadásul zavar, kuszaság is elég. Spengler azt állítja, hogy a kultúrák földhöz, röghöz vannak kötve, minden kultúra egy külön nagy individuum, egy külön nagy, egy egész közösséget egy ritmusra mozgató lélek, amelyből az organizmus belső fejlődési logikájával alakul ki a növényi élethez hasonlított kultúrák egész vegetációja a kezdettől, sarjadástól a végig, a hervadásig, a pusztulásig. Ez a megfogalmazás logikus következménye Spengler azon alapgondolatának, hogy a kultúrák külön s egymásra nem ható autonom képződmények, csakhogy a téves és erőszakos s a történelmi bizonyosságokat számba nem vevő kiindulás a belőle vont következtetéseket is halomra dönti. Spengler például, alaptételéhez hiven, tagadja, hogy a görög-római kultúra a legcsekélyebb hatással is lett volna a renaissance-ra s ezt egyedűl a gotikából származtatja: „die Gotik ist die einzige (a Spengler aláhuzása) Grundlage der Renaissance. Die Renaissance hat die wirkliche Antike nicht einmal berührt, geschweige denn verstanden und „wiederbelebt”. Hogy a renaissance művészeinek és íróinak köztudata (lásd a Vasari könyvét) s az egész későbbi kultúrtörténeti köztudat Goethéig és Goethe óta a görög-római művelődéit tartotta és tartja a renaissance egyik legjelentékenyebb nevelőjének, azt Spengler olybá veszi, mint Kopernikus a Ptolomaeusi csillagászati szisztémát, hiába mered vele szembe egész láncolata a tiltakozó adatoknak, amelyek a gotikának, mint a renaissance egyes-egyedüli forrásának a feltevését kizárják. Elegendő Burckhardt hires könyvébe, A renaissancekori műveltség Olaszországban betekintenünk s átlapoznunk benne Az ókor uj életre élesztése c. tizenegy fejezetből álló szakaszt s felnyitnunk egy nagyobb képzőművészeti kézikönyvet, hogy Spengler szisztematikus elfogultságával végkép végezzünk.


A kultúrák mint időben és térben teljesen elkülönült s csak a maguk „lelkéből” kisarjadó organizmusok: merő képtelenségek. Ennek a gondolatnak merevségén alig tágit valamit Spenglernek az az engedménye, hogy egyes idegen kultúrabeli elemek a befogadó kultúra lelki struktúrájának formáiban áthasonulnak, mert a történelmi tapasztalat az, hogy a gyökeres kultúrális és népfaji adottságok s az idegen kultúreszmék ölelkezéséből az eredeti állapottól annyira különböző képlet jön létre, amilyen mélyreható különbségek választják el sokszor a gyermeket a szülőjétől, apjától, anyjától egyaránt.


Spenglernek kultúra-felosztása is bajosan volna elfogadható a maga egészében. Nyolc „teljes érettségü” kultúrát állapit meg: a kinai, babiloniai, egyiptomi, ind, antik, arab, a mexikói-maya s a nyugati kultúrát; teljes érésük előtt pusztultak el a perzsa, a hettita-kultúra s voltak népek, amelyek nem tudtak önálló kultúrát alkotni, így a jelentékenyebbek közül pl. a japán, amely eredetileg a kinai kultúra körébe tartozott s ma „még” a nyugati kultúrához „is” tartozik. Hogy az ősikultúrák az akkori geográfiai és közlekedési viszonyok következtében autonom módon fejlődtek, hogy a mexikói maya-kultúra szüz maradt az ilyen hatástól (legalább ma már vagy ma még szinte lehetetlen volna az idegen elemeket kimutatni bennök; engem annak idején nagyon gondolkozóba ejtett a mexikói és egyiptomi művészet stílusának rokonsága) ezt elvégre aláírhatjuk. De bele lehet-e nyugodni abba, hogy egy kultúra legyen a görögöké és rómaiaké, illetve, hogy a római kultúra csak a görögnek a „civilizációig” való folytatása volna (a Spengler „civilizáció”-fogalmáról később)? A két néplelket, a görögöt és a rómait, bármennyire is gyámolította az első a másodikat, lehet-e egy kultúra-lélekből eredtetni? Nem jogosan ébredhet-e föl a gyanú a kritikusban, hogy a két nép egy kultúrába vonása csak azért történt, mert a római és a görög kultúra egymáshoz való viszonya iskolapéldája a kultúrális hatásnak, amiről Spengler hallani se akar. Igaz, hogy a római mitológia, költészet, művészet legnagyobbrészt a görögök utánzásán alapszik, de nem voltak-e ezeken a területeken is s főkép az állami és jogi életben olyan másságai és eredetiségei a latin népfajtának, amelyek nem intézhetők el a Spenglertől oly szellemesen fejtegetett goethei kultúrállapotok (Vorzeit, Frühzeit, SpĂälzeit, Civilisation) fejlődésfokozati külömbségeivel, hanem egy külön nép és „kultúra-lélek” karakterére vallanak? Továbbá: (ezzel a kézenfekvő kifogással már előállott a Logos Spengler-fűzetének egy bírálója is) milyen nem jól megtalált terminusa a „nyugati” kultúrának a „fausti” jelző a „mágikus” arab kultúrával szemben, mikor a Faust-képzet annyira telítve van mágikus elemekkel, hogy nemcsak az eredeti Faustmondának, de a Goethe Faustjának is (I. és II. résznek egyformán) igazi éltető eleme, levegője a mágia, a varázslat. Spengler azt mondja, hogy a nyugati (a fausti, a végtelen perspektiváju) kultúra Kr. u. ezer körül kezdődik, amikor a germán törzsek nemzetekké alakultak s ebbe a „nyugati” kultúrába az Oroszországtól és Törökországtól nyugatra eső népeket mind belesorozza (így implicite a magyart is, bár velünk nem igen törődik). Kétségtelen, hogy Európának ez a fele nagyban-egészben egy kultúraéletet él, de időpont-kijelölésben megállja-e helyét ez a kultúra-képzet? Nem erőszakos-e megint az 1000 előtti és 1000 utáni kultúr-élet elkülönítése? Nem igazabb, kultúrhistoriailag igazolhatóbb-e az a történelmi közhely, hogy a keresztény eszme-világ (bármily változásokon ment is át ez a századok folyamán) gyökeresen átalakító hatással volt minden Európába vándorolt s itt letelepedett ázsiai vagy a keletibb Európából idekerült népfajra? Nem a jézusi kereszténység vallási pátosza volt-e inkább a nyugati kultúra alkotó elve, mint a germán törzsek különböző s annyira eldifferenciálódott nemzetekre szakadt „földhöz kötött”, „pflanzenhaft”, megfoghatatlan és meghatározhatatlan egy-lelke? Lehet-e egyáltalában egy sok népből, nemzetből összeverődött, csak nagyjában egységes kultúrát egy „nagy lélek” kilombosodásának, szétterebélyesedésének tekinteni? Egy bizonyos földrajzi és történelmi egységbe szorult népnek is csak nagyon módjával lehet egységes lelkéről-karakteréről beszélni, még a kis magyar fajtában is milyen nagy és ellenséges különbségeket tüntet fel a tiszántuli és dunántuli magyarság. Spengler maga is a következőket irja könyve második kötetében: „Wenn zwischen den Seelen zweier Kulturen eine undurchdringliche Scheidewand liegt ... , so gilt das auch und zwar im höchsten Grade von ausgebildeten Nationen ... Gibt es einen schrofferen Gegensatz als den von athenischen und spartanischen Geiste? Es gibt nicht erst seil Bacon, Descartes und Leibniz, sondern schon in der Scholastik eine deutsche, franzőzische und englische Art philosophisch zu denken ... Deutsche, franzősische Frömmigkeit, englische und spanische Sitte, deutsche und englische Lebensgewohnheiten stehen sich so fern, dass das Innerste jeder fremden Nation fűr den Durchschnittsmenschen und damit die öffentliche Meinung der eigenen ein stĂändiges Geheimnis und die Quellen bestĂändiger, folgenschwerer Irrtümer bleibt.” Spengler ugyan úgy distingvál, hogy a kultúrák magvának a kultúrák „leikét” tekinti, a nemzeteknek pedig egy „eszme” (Idea) a formálója (egy más helyen: Völker, Nationen sind Werke der Kultur), de ezek a ködös, alaktalan általánosságok csak szavakkal való játékok, amelyekből semmit sem érthet ki az ember s hogyan tenyésztheti ki a kultúra mindent a maga képére és hasonlatosságára teremtő egylelke ezeket az alig áthidalható különbségeket az egy kultúra keretén belül létrejött népekben? Nem teszik-e ezek a különbségek illuzóriussá a Spengler értelmében vett kultúrák egylelküségét?


Spengler azonban itt is tulságosan kiélezi a különbségeket. Bármely náció fia is hozzá tud férközni más nációk nagy értékeihez, még ha azoknak burka valami sajátos fajiság is s éppígy villan fel az idegen kultúrák ihletes alkotásainak értelme a jóra, igazra, szépre termeti lélekben, bármilyen idegen zamatok ize is legyen bennök, S amit Spengler nyugati, fauszti kultúrának nevez, sz minden csak nem földhöz kötött, nem földből sarjadt; a nyugati, én inkább így nevezném: a keresztény gondolat kultúrája az emberitégnek egy olyan óriási világnézet eposza, amelyhez évezredek gondolatmitoszköre gördítette össze az anyagot s amelynek alkotó-elemei között nemcsak az európai, hanem az egzótikus kultúrák sok nagy gondolata is helyet talált. Magába a krisztusi, az evangeliumi kereszténységbe is közvetve és közvetlenül sok minden belekerült az egyiptomi és görög filozófiából, amint ezt az összehasonlító vallástörténet és bölcsészet rég szóvátette. A kultúra igazában nem különös-emberi, hanem egyetemes-emberi fogalom s ha eredete vagy látszólagos eredete szerint földbői sarjadtnak, földhöz kötöttnek tetszik valamely kultúra jelentésében és hatásában a gondolat metafizikai hatalmával kiegyetemesedik a maga köréből. Az emberiség gondolkozása és kultúrája kezdettől fogva „fausti” kultúra s az első Faust az az önmagára és a világra eszmélt ember volt, aki az élet végső kérdéseit először vetette fel magának. A nyugati kultúra és a germánság nem egymást fedő fogalmak. Spengler, amint ezt könyve előszavának visszatetsző vad-nacionalista befejezése és művének számos helye mutatja, éppúgy nem ment a pángermán elfogultságtól, mint Chamberlain, az árja szellem égig magasztalója, aki még Jézusból is árját csinál, semibe sem véve, hogy a tételes kereszténység egyenesen a Krisztus zsidó származásán alapszik s egyébként is történelmi tény a Jézus s a jézusi vallás-erkölcsi tételek benső kapcsolata a zsidó vallási szellemmel, amint ezt maga Renan is kiemeli, nemcsak az ortodox keresztény vallástörténet. Még egyszer megismétlem, hogy a nyugati, helyesebben: keresztény kultúra olyan világnézet-komplexum, amelyben szerves egységbe nőtt a görög, a római, a zsidó, az arab kultúrák s az indogermán néplelkek világérzésének, világszemléletének minden értékes eleme és ellentéte. Kultúránknak ez a gazdagszövetüsége és széleskörüsége tette az európai embert (s a belőle kivált amerikait) a világ és a természet urává s teremtette meg először az egységes emberiségnek valóságot jelentő fogalmát. Goethe, az európaiember egyik leghatalmasabb reprezentatív man-je, méltán mondta magáról Eckermannak: „és az évezredekben élek”, mert az európai ember kultúrája egy összefoglaló nagy eredménye az emberiség sok évezredes művének. Amint az egyes európai nyelvek és népek külön-külön számtalan nyelv- és népkultúrának befolyását mutatják, úgy szedte és gyúrta magába a nyugati kultúra sokkal nagyobb méretüségéhez képest az egyes nyelveknél és népeknél dáriusibb arányokban a kultúrák egész kincstárát.


(Folytatása a következő számban)


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal