HU  |   RO  

Korunk 1926 Július

Chaplin


Hevesy Iván

 


 


1. Chaplin, a komédia hőse


Azért jöttem, hogy megnevettessem a szenvedőket mondta Charlie Chaplin, akinek küzdelemteljes fiatalságában, Páris zugkorcsmáiban és London nyomornegyedében, a Witechapelben bőséges alkalma nyílott az emberi szenvedés megismerésére. És jött Chaplin és nevettek a szenvedők, örömkönnyes szemekkel. Jött Chaplin, a burleszk fejedelme, „Őfelsége, a humor királya”, jött Chaplin, aki akkor volt legbüszkébb, amikor hirül vitték neki, hogy Sanghaiban ő volt az egyetlen, akinek megjelenése a legutolsó zugmozik vásznán nevetésre tudta csiklandozni a kulik félállati, mindennel tompaközönyü tömegét.


Jött Chaplin és kacagott a földkerekség. De ő a burleszkben egyebet és többet is akart, mint nevettetni és szórakoztatni. Meg akarta mutatni az embernek az embert, a mai embert önmagának, meg akarta mutatni az embernek az életét és fel akarta fedni előtte minden cselekedetének és minden dolgának mélyre rejtett értelmét.


És alkotott magából egy különös, furcsa figurát, hogy abban, mint komikusan torzító különös és furcsa tükörben ismerjen az ember Önmagára. Chaplin külseje az ember torz grimasza, az ember siratni való és nevetni való maskarája. Ruháját nem ő rá szabták, néhol bő és lötyögős az rajta, máshol pedig szűk és szorit. Kabátja rövid, kinőtt ujjakkal, nadrágja túlontúl hosszú, majdnem a nyakáig felhúzva, szárai harmonikus ráncokba gyűrődve omolnak csónakcipőire, arcán pöttynyi kis nyírott bajusz, fején kis pörge dinnyekalap, kezében vékony, görbe sétapálca.


Minden ruha az emberi test karrikaturája, Chapliné százszorosan az. Mert a jól szabott, jó ruhát képzeletünk eggyé olvasztja viselőjével és ezáltal elrejtőzik annak komikuma, ahogyan a ruha, a merev és halott anyag utánozza az eleven és mozgó test formáit: a kabát a törzset a karokkal, a nadrág a csipőt, combokat és lábszárakat, a cipő a lábat, a kalap, kivált a keménykalap, a gömbszerü fejet. Chaplin ruhája friss erővel ugrasztja elő a ruházkodásban lappangó komikumot, mert minden motívumában rátereli figyelmünket a ruhadarabok furcsa majmoló természetére, elválasztja a megszokás által az emberrel eggyé lett ruhát az embertől, önálló életre kelti, hogy megmutassa kabátnak és nadrágnak, cipőnek és kalapnak értelmetlen furcsa értelmét, torz formáját és groteszk lelkét.


Nem a ruha teszi az embert: régi megállapítás ez, de éppoly régi a kétkedés is, amely ennek a megállapításnak az igazságát tagadni próbálja. Chaplinnak a ruhája Chaplinnak a külseje és mégis, lehet-e egy pillanatig is azt mondani, hogy ennek a külsőnek a hatása pusztán csak a külsőségek hatása?


Chaplin ruhája éppen olyan kevéssé csak külsőség, mint amennyire nem az járása, mozdulatai és színjátszásának minden motívuma. Mert valóban minden, amit a világnak ez az egyedülálló szinészzsenije tesz, ott mutatja a mélyén a dolgok legmélyebb értelmét és felfedi a dolgok meztelen pőre képét vagy kifordított visszáját.


Járása, csoszogó vagy kapkodó kifelé tartott ludtalpakkal, szörnyü csónakcipőkben a járásnak visszáját és mechanikus, gépszerü komikumát fedi fel nézői előtt. A lábak nehézkesen és mégis fürgén váltogatódva emelődnek, odább-odább taszítják a testet, keresik annak folyton, ujra és ujra bizonytalanná váló egyensulyát. Mit tesz itt Chaplin? Egyszerüen visszamegy feleútnyira a járás nagy tudományának genezisében, amikor a módszer már megszületett, de a kivitel még küzködő, amikor az öntudatnak még szüntelenül ébren kell lenni, mert a mozdulat mechanizmusa még nem elég tökéletes, a szerkezet még nem mozog magától.


És mégis mennyi mindenről beszél, tréfás árulkodással, ez a járás. A holt anyag és az eleven lélek örök küzdelméről és a lelkes emberállat sokrétü paradoxiájáról, az életnek erről a mindenütt ott lappangó lényegéről. Ügyefogyott és mégis pokolian ügyes ez a járás. Furcsa, lomha csoszogás és mégis frissen mozgó fürgeség, csetlés-botlás, mely gyámoltalan és mégis biztos s amelynek félszegsége is kedves sikkel van tele.


Hát még, amikor táncol Chaplin: a zugkorcsmában (Kutyaélet), az előkelő báli estély parkettjén (Chaplin a női szabó), vagy pláne, ha az álmok tündéreivel kézenfogva csábos körtáncot lejt (Grand Hotel Mucsa). Itt, a táncban, a kontraszt sokkal nagyobb a tehetetlen röghöz kötött embertest és a rögtől elvágyó, elszabadulni akaró emberlélek között, mint a mégis csak ökonomikus célzatu járásban. Sokkal nagyobb a kontraszt és azért Chaplin táncai egy oktávval feljebb hangolva csendítik ki azokat a hatásokat, amelyeket járásából is kiérzünk.


A nadrág, a cipő, a járás, a tánc groteszk értelme megsejtetve és felfedve jelenik meg Chaplinen keresztül és éppen úgy a legegyszerübb tettek furcsa értelme is. A bankpénztárosok gyakorlott mozdulatával fogja össze az egymásra teritett palacsintákat és hüvelykujjának gyors mozdulataival összeszámolja. Ebben a pillanatban előugrik a palacsinta rejtett értelme: vékony, lapos, hajtogatható, mint a papiros. Egy másik filmjében két kézre fogva eszi a hatalmas szelet görögdinnyét, amelynek két vége evés közben minduntalan bele-beleér a füleibe. Ő mindannyiszor, ügyesen, gyorsan, a legmagátólértődőbb mozdulattal kitörli füleit az asztalkendővel. Ha a száját törölné, senki sem nevetne. Igy azonban rögtön megnyilvánul az asztalkendő komikuma, megmutatkozik az asztalkendő értelme.


Mindez: végtelenül egyszerü, végtelen közvetlenséggel adva. Es éppen ebben az egyszerüségben és közvetlenségben rejlik Chaplin humorának fundamentális szélessége és tiszta, ősi ereje.


2. Az Isten tenyerén


Chaplin külseje nemcsak a ruha paródiája, hanem egyben a nyomoruságnak és örömökből kivetettségnek tragikomikus maskarája. De a rongyok közül az egyszerü, tiszta és hivő ember meleg pillantása néz felénk, gyermeki és hüséges szeméből az emberi lélek örökös, kiirthatatlan bizakodása sugárzik. Komikus külső tragikus életattitüdökre hajlamos, mélyen érző lelket burkol magába. Chaplin lényének ellentétessége, furcsa paradox-volta tehát igen mélyről ered. Ellentétekből: ügyes ügyetlenségből, fürge csetlés-botlásból vegyül össze járása, éppen úgy, mintahogy ellentétekből szövődik össze egész groteszk báju és kimondhatatlan kedvességü egyénisége.


Gyámoltalan és mégis szemfüles, élhetetlen és mégis életrevaló, ügyefogyott és mégis minden nehéz helyzetben magát rögtön feltaláló modern Slemil pompás figuráját alkotta meg magából Chaplin. Mindig pechje van, mindig baj éri és sohasem sikerül neki semmi. De ő nem csügged, soha egy pillanatra sem: ha felrugják, rögtön feltápászkodik, ha kidobják az ajtón, barátságosan, naivan visszajön az ablakon, ha pórul jár, talpra ugrik és mindent ujrakezd. Mert tele van bizalommal és hittel: bizik önmagában és hisz az életben. Tudja, hogy aki erősen hisz és nagyon tud bizni, az el nem veszhet, mert azt védi a Végzet és az élet vak mélységei fölött is az Isten Tenyere tartja.


De azt is tudja jól Chaplin, hogy az élet csupa harc és csupa nehéz küzdelem. A szegény Slemil mindig ott találja szemben magával az erős, nagy embert, aki önző és erőszakos, aki mindig útjában áll, kisemmizi és félrelöki. A kis vézna Chaplin azonban nem hagyja magát; ő is jussolni akar az élettől. Felkakaskodik, bátorságot mimel és szembeszáll az erős, nagy emberrel. A küzdelem egyenlőtlen erővel folyik, de Chaplin sohasem tágit. A rugást villámgyorsan visszaadja és azután adja az ártatlant, aki meg se moccant, aki nem tud semmiről. Az ütések elől ördöngős ügyességgel bukik le és ugrik félre, úgy, hogy a nagy ember célt tévesszen vagy öklét a falba verje.


Nem szabad meghátrálni, ha még olyan erős is az ellenfél, ahol az erő nem elég, nagyon sokat segit ott az ész, a ravaszság és az ügyesség: ezeket az ősi életprincipiumokat tanítja Chaplin burleszkfigurája, az a figura, amely szimboluma nemcsak a mai küzködő, elnyomott, a kenyérért és a kis örömökért a nagy emberrel csatázó embernek, hanem éppen úgy a művésznek is. A művésznek, aki nem tartozik senkihez és mégis mindenkihez egyforma bensőséggel tartozik, aki mindig ugyanaz és mégis mindig más környezetben, más emberek között, más foglalkozásban bukkan föl, aki nincs egy helyhez se lekötve, hanem kóborol helyről-helyre, hogy minden életet éljen, befogadjon vagy lásson.


Munkátlan csavargó, tehénpásztor, női szabó, finánc, hotelszolga, fogorvos, fegyenc vagy vándorló ablakozó: számtalan alakban találkozunk vele. Mert Ő, aki mindenütt ott van, minden osztályban, minden városban, minden életformában. Tipus Ő, a nagyvárosi slemilé, akinek sohasem sikerül semmi, mégis megél a jég hátán is. Ebben is paradox Chaplin: tipust, tipusnál is sokkal többet: szimbolumot formált magából és mégis a világ legegyénibben jellegzetes figurája maradt. Nagy példát tudott mutatni a művészetnek: hogyan lehet a lehető legegyénibb formában kifejezni a lehető legközösebb és legáltalánosabb életmegmutatást, az esztétika örök individualizmusát az ethika örök kollektivitásával egyesiteni.


Chaplin paradoxiája nagyon mély és nagyon sokrétü: paradox a külseje, a járása, minden mozdulata, az élettel szemben való attitüdje és paradox művészi stilusa, amely amint láttuk egyesíti az egyénit a tipussal, az élet hus-vér elevenségét a szimbolum erejével. Ez az ellentétekből való különös összegyúrtság azonban legteljesebben és legmélységesebben Chaplin életérzésében, Chaplin világnézetében mutatkozik meg.


Optimista-e Chaplin vagy pesszimista? ez az a kérdés, amely már többször felvetődött Chaplin művészetével kapcsolatban. Azokban a grimaszokban és furcsa fintorokban, amelyekben Ő meg akarja mutatni az embert az embernek, vajjon csak valami keserü nihilizmus iróniája lappang, irónia, amely önmagán is vad gunnyal nevet és nem akar már többé semmit, semmi szebbet és jobbat, mert nincs már hite hinni a szebben és jobban? Avagy mindez csak a harc, az örök harc szolgálatában áll, amely segiteni, eszméltetni, bátoritaní akarja a hitében megtorpant mai embert?


Lehetetlen volna egyetlen szóban adni feleletet erre a sulyos kérdésre. Chaplinben, Chaplin burleszkjeinek példaadásában épen úgy van keserű irónia, csüggetegség önfájditó gúnyja, mint vidám önbizalom és másokat biztatás. Chaplin pesszimista és Chaplin optimista, egyforma hittel és egyforma mélységgel.


Azt mondják: Chaplin nagyon szomoru ember. Fenn lakik Hollywood fölött, egy örökké napsütötte hegy tetején. De California vidámító kék ege, egy évben alig egy-két hónapra eltakart napjának fényes ragyogása és a dollármilliók birtoklása sem tudták vele elfeledtetni a Whitechapeli nehéz esztendők szörnyü nyomorát, amely az őrültekházába juttattá anyját. Aki szomoru, az más szomoruságát is meg tudja érteni. Chaplin nem felejtette el azokat sem, akikkel együtt vivta küzdelmét az élet ellen, az életért. Ha csak teheti, kivonja magát a filmváros klubjainak léha és párvenü éleiéből, álruhát ölt és napokra elkóborol a környező városok külső negyedeiben. Egy-egy ilyen kirándulásáról azután megtér egy-egy különös, furcsa csavargóval és azzal órákhosszat, naphosszat elvitatkozik mint elvált felesége mondta „mindenféle lehetetlen kérdésről”. Általában véve használhatatlan ember. Nem szereti villájába csőditeni Hollywood felkapaszkodott ripacsait. Amikor nem töpreng új filmjein és nem izzad studiójában, akkor filozófusok könyveit bujja. A dollármilliók pedig csak arra valók neki, hogy gyárvezetőségi és egyéb befolyásoktól mentesen, saját maga valósítsa meg filmjeit.


Chaplin több színésznél, rendezőnél, filmirónál. Müvész, aki érzi és tudja isteni küldetését. Nem ábrázolja az életet, hanem keresi annak értelmét. És mert embernek oly szomorú, megakarja győzni önmagát, hogy élni szép és vidám dolog. Hogy élni érdemes és érdemes küzdeni az élet szebb, tisztább és reményteljesebb perspektiváiért. Szomorúságából fakadt optimizmusával buzditani akarta a szenvedőket erre a küzdelemre. Nevettet, mert nem tud nevetni, biztat, hogy ő maga is tudjon bizni.


Nevettet, hogy a nevetés aranykapuján keresztül belépjen az emberek szivébe és jóra vezesse őket. Igy lett a humor királya, a burleszk fejedelme.


Jöttek a burleszkek százai, a szenvedők nevettek és kacagott a földkerekség. Chaplin azt hitte, hogy már-már elérte célját, amikor tragikus felismerésre döbbent. Az emberiség városai sorban belefordultak az éjszakába, kigyúltak a vetítőgépek ibolyafényü ivei, felharsant a nevetés a fehér és fekete, a sárga és vörös börű ember ajkán és girlandjaival bevonta a Földet. De ez a nevetés önmagáért akart harsogni. Chaplin megnevettette az Embert, de ez megállt a nevetésnél és nem akart tovább menni. Chaplin a tragikus felismerésben úgy látta és úgy érezte, hogy az Emberiség bohóca lett. Pedig ő sokkal-sokkal több akart lenni.


Elkedvetlenedik a burleszktől. Igazságtalanul szigorú kijelentésre ragadtatja magát arról a filműfajról, amelynek ő volt a legnagyobb elmélyitője és magasra emelője. „Akármennyire agyondicsérik is művészetemet, éreztem, hogy a burleszk nem az igazi. Nem az igazi, mert az emberi lélek mélységeihez semmi köze.”


Felhagy a burleszkkel és jönnek a kedvtelen, munkátlan hónapok, mert hirtelenében új lehetőséget nem lát. De ebből a csüggedtségből hamarosan felébredt az új cél és a munka új kedve. Chaplinnak éreznie kellett, hogy az Emberiség nemcsak mulat rajta, hanem szereti is. Szereti, ahogyan talán távol legyen a blasfémiától ez az összehasonlítás ahogyan talán Krisztus óta senkit. Éreznie kellett, hogy ő lett az Ember barátja. A filmek felirásirói maguk sem sejtették, milyen mélyen igazat irtak: „Itt közelget drága barátunk Chaplin.” Ez a szeretet és ez a barátság új életre serkentette Chaplint, mint Anteust a Föld. Feltámadt benne a művész is és alkotni akart.


Nagyobb koncepciókat szeretett volna megvalósitani, mint rövidlélekzetü burleszkek. És mert látta, hogy a burleszk életbeállitását semmi egyébnek nem nézik, mint fejtetőre állított komédiának, közelebb akarta vinni nézőit ahoz, amit valóságnak, reális életnek neveznek. De jól tudta, hogy úgy kell tovább vinni önmagát, ahogyan megismerték és ahogyan belopódzott a világ szeretetébe.


A zseni merészségével jutott most nagy elhatározásra. Azt a figurát, amely a burleszknek ellentmondásaiból, realitásokból és irrealitásokból összenőtt világában született meg, úgy, ahogy volt, átvitte az életbe. És hogy ne kösse semmi szabadon alkotó kezét, szakított régi szüzséiróival és régi rendezőivel. Irt, rendezett, játékot tanított és játszott.


Szeretetet szeretettel viszonzott és megszületett a szeretet tisztán sugárzó lírája, a szeretet nagy filmkölteménye: A Kölyök.


3. Chaplin, a Szeretet hőse


A Kölyök nem az apai és fiui szeretet vak, öntudatlan ösztönét énekli meg, hanem szeretetét annak, ami az Ember számára a ragaszkodás bensőségét, a szándékok és érzések romlatlan tisztaságát az Ember szebb jövőjének lehetőségét jelenti: a Gyermeknek.


A Kölyök filmtémája: élni és küzdeni a Gyermekért. A Gyermeket, a kölyköt nem apai, vagy más rokoni kapcsolat köti Chaplinhez, aki szokott maszkjában mint kedves csavargó jelenik meg a darabban. Szinte az égből pottyan eléje: útszélen találja. Nem akarja rögtön vállalni, szabadulni szeretne tőle, de nem tud: mit kezdjen ő, szegény magányos csavargó egy csöppnyi pólyásgyermekkel. Felemeli, megnézi, leakarja tenni, hogy elsompolyogjon, de egy rendőr pillantását érzi magán. A rendőr azt hiheti, hogy saját gyermekét akarja gonoszul kitenni. Kénytelen tehát tovább ballagni a kölyökkel. A jelenet mégegyszer megismétlődik: nincs mit tenni, mint haza vinni, magához fogadni a gyermeket.


A kölyök, akit a világ legpompásabb szinész-csodagyermeke, a pályafutásának elején álló Jackie Coogan személyesitett meg a filmen, Chaplinnél nő, nevelődik. Chaplin mint Charlie-papa, a vajszivü ember jóságos gyöngédségével, a férfiak kedves ügyetlenségével és egyuttal leleményességével tölti be az apa nehéz és türelmet kérő hivatását. Gondoskodik a gyermek primitiv életszükségleteiről, uj fajtáju ringató és edénykére ültető alkalmatosságokat eszel ki, hogy maga pótoljon apát és édesanyát is. Foglalkozást keres, hogy dolgozhasson a kölyökért, olyan foglalkozást, amely jól illik bele egy bohém csavargó életstílusába: kóborló ablakozó lesz.


Neveli erős és életrevaló embernek, munkája segitőtársának. Egyikükben sincs szentimentalizmus, nyegle familiáris érzelgés, a gyenge emberek egymást nyaló-faló majomszeretete. Az együttélés és együttérzés csodálatos meghittsége, a ragaszkodó szeretet sugárzó melegsége köti őket egymáshoz, a két ágról szakadtat, akiket úgy sodort egymáshoz a véletlen sors, mint két repülő falevelet, az egyiket, a csöppnyi kis emberkét, akinek neve sincs, csak a „kölyök”, a másikhoz, Charlie-papához, aki már megtanult bölcsen élni és bölcsen szeretni. Charlie-papa, a burleszkek örök-magányos Chaplinje, megtanulta: mit jelent élni valakiért, mit jelent tartozni valakihez, a kis kölyöktől megtanult egy uj, meleg, érzést, a barátság érzését.


Élnek csendben, boldogan Charlie-papa és a kölyök. Egyszerre váratlan ellenfél támad: fölbukkan az erős, nagy ember, hogy elrontsa boldogságukat. Chaplinnek most, már nem magáért kell küzdelembe szállni, hanem a kölyökért. És harcol érte kétszeres erővel és kétszeres furfanggal harcol a kölykét féltő anyatigris önfeláldozásával és elkeseredésével. Birokra megy a kölyköt bántani akaró szomszéddal és győztesen hagyja el az uccasarok küzdőterét.


De uj, nagyobb veszedelem közelget. A kölyök beteg lesz és mert nem elég az odaadó ápolás, jön az orvos, az orvos képében egy veszedelmesebb nagy ember, a Társadalmi Rend. A szegény csavargótól, Charlie-papától, erőszakkal el akarják rabolni egyetlen kincsét, a kölyköt, hogy lelencházba utalják. A veszedelem és kis kölykének könyörgő szava: „Charlie-papa ne hagyj elvinni!” megszázszorozzák Chaplin erejét. Szembeszáll a Társadalmi Renddel. És a szeretet a legnagyobb erő: visszarabolja a kölyköt. Öröme nem tart sokáig. Mert jön egy uj fordulat, amely megint elszakítja őket egymástól. A gyerek anyja gazdag, hires szinésznővé küzdötte fel magát és már régóta keresteti mindenfelé elveszett kis fiát. De eddig hasztalan volt minden kutatás, pedig a véletlen már nagyon tréfált vele: mikor a külvárosok uccáit rótta, gyermeke után szomorkodva és más gyermekét szeretve a magáé helyett, sokszor megajándékozta a kölyköt is, megsimogatta buksi fejét és bájos arcocskáját, nem is sejtve, hogy saját gyermekét találta meg.


Most a véletlen nyomra vezeti az anyát és amig az otthontalanná vált Charlie a viszontlátás izgalmait alussza ki egy menedékhelyen, csendben észrevétlen elviszik mellőle a kölyköt, hogy visszaadják anyjának. Charlie üresen találja reggelre az ágyat maga mellett. Végtelen szomorusággal és a magára maradott csüggedtségével vánszorog haza: neki már minden mindegy. Nem fél rendőrtől és a Társadalmi Rend bosszujától. Lakása küszöbén elnyomja az álom.


És most következik ennek a nagyon bájos és a szó nemes értelmében nagyon poétikus filmnek legbájosabb és legpoétikusabb része: a menyországjelenet. Charlie felkerül a menyországba. Hosszu, hófehér szárnyak, egyébként a régi Chaplin. Szárnya van az erőszakos, gonosz szomszédnak is, a rendőrnek, a kis kutyának és akit keres és megtalál, a kölyöknek is. De a vágykielégülés még teljesebb: randevut kap egy menyországbeli hölgytől.


Gyönyörü álmát megzavarják: felébreszti a rendőr, mert a gazdag mama, aki végre megtalálta fiacskáját, hálával van tele a nevelő Charlie-papa iránt és keresteti. Befogadja házába, a kis család harmadik tagjául. A boldogság teljes, minden jóra fordult. Ami a filmdarabok végén oly elengedhetetlennek látszik, a boldog befejezés, a “happy end” teljes mértékben megvalósul. Mert kell a közönségnek. Mert a közönség megkivánja: hitessék el vele, hogy a bajok mindig jóra fordulnak. A közönség az életet rossznak és szomorúnak tartja, de a művésztől megköveteli, hogy legyen optimista.


Chaplin, az iró és rendező, eleget tesz ennek a követelésnek. Nem opportunizmusból, nem népszerüséghajhászásból, mint a többi iró és rendező, hanem a művész hitéből, a művész küldetéses fanatizmusából. Ő maga talán, a szomorúan optimista Chaplin nincs meggyőződve arról, tiszta szivvel, hogy élni jó és hogy bizni érdemes, de meggyőződése annál nagyobb, hogy amikor milliókhoz fordul a művész, el kell takarnia szkepszisét és hitet kell mutatni, hitet az emberi boldogságban.


Chaplin érzi ezt ösztönösen és tudja ezt tudatosan. „Most, amikor az egész világon százezrek és milliók a legrettenetesebb kétségekkel küzdenek, a filmnek, mint a legkollektivebb művészetnek, bele kell kapcsolódnia ebbe a küzdelembe és irányt kell mutatnia az embereknek. Bátoritani, biztatni, vigasztalni kell őket, hogy nem hiábavaló a küzdelmük, nem fölösleges a szenvedésük, nem üres erőfeszítés, amit tesznek, hanem érdemes élni.”


A Kölyöknél tisztább, kedvesebb és emberibb film még nem pergett a filmszinházak vásznán. Tulajdonképeni témája a szeretet, a hüség és a barátság lirai felmagasztositása. Ez a lirai főtéma belekeretezve egy érzelmes és romantikus, szokványos filmtörténetbe. A Kölyök megragadó erővel és gyengéd finomságokkal mutatja meg az emberi élet legfőbb érzelmi értékeit, de nem érinti az élet centrális problémáját. Nem teszi fel az ember és a művész örök kérdéseit: Mi az élet célja? Mi az élet értelme?


Ezekre a nagy kérdésekre akarta megadni Chaplin a feleletet a Kölyköt követő nagyszabásu filmjében, az „Aranyláz”-ban. Az örök kérdésre az örök feleletet adta. Mi az élet célja? A boldogság. A boldogság lehetősége pedig az arany és a szerelem. És az élet értelme: ujra és ujra éledő hittel küzdeni e kettőért.


 


 


4. Chaplin, a tragikomédia hőse


Alaska hegybe völgybe omló sziklahasadékokkal szaggatolt szörnyü hómezőin vándorol Chaplin az arany, a boldogság felé. Háta mögött éhes medve sompolyog, oldalt ijesztő mélységek, halálos szakadékok. Csoszog meg-megbotló, meg-megcsusszanó lábakkal, de mindig ijedelem és kétség nélkül, vakbizalommal a cél felé. Borzalmas hóvihar tör ki, amely elsodorja egy aranyásó magányosan álló kunyhójába. A gazda ki akarja dobni a vendéget, de az hamarosan segitőtársat kap. Szélvésztől elragadott vászonsátrának kötelébe fogódzva vetődik, szinte repül oda az arany harmadik álmodója, Big Jim, a nagy ember. Összetalálkoztak tehát ujra, végre előszőr mint szövetségesek, akiknek egy a céljuk. Ketten vannak a házigazdával szemben, tehát maradnak. Ez az élet: könyörtelen marakodás, a több és az erősebb győz. A vihar heteken át tombol, kimozdulni az élet vakmerő kockáztatása, pedig az élelem már régen kifogyott. A házigazda huzza a legkisebb kártyát. Neki kell indulni élelemért mindhármuknak.


Napok mulnak és jön a legiszonyubb, mert legállatibb szenvedés: az éhség. És ekkor látjuk, hogy Chaplin, az éhség fekete karikáival szeme alatt, főz valamit. Kiemeli, villával gondosan és figyelmesen szurkálja, vizsgálja, hogy elég puhára főtt-e már az egyik cipője. Gyorsan terit: tányérok, kés, villa, só és bors. A gazdasszonyok szakértő és ünnepélyes mozdulataival feltálalja az asztal közepére a gőzőlgő cipőt. Testvériesen elosztja. Neki jut a talpa és a sarok, társának a felsőrésze. És megkezdődik a borzalmas, tragikomikus lakoma. A cipő, mint sültcsirke. A cipőzsinórok külön kis tányéron, mint makaroni szervirozva. Ugy is eszi őket Chaplin: villára csavarja és felülről engedi a szájába. A többit is pompás étvággyal fogyasztja el. Minden szöget gondosan leszopogat, talál egy nagy görbe szöget is, tréfásan nyujtja ezt Big Jimnek közös kettétörésre: „No, gondolj valamit!”


A cipő, mint sültcsirke. Amit a cipő tálalásában és elfogyasztásában megmutat Chaplin, az mélyebb és groteszkebb minden előbbi megmutatásánál. Nem a vegetariánus szentimentalizmusa és humanizmusa nyilvánul itt meg, amely barbárságnak és irgalmatlanságnak érzi a husevést. Amire a hangsúly esik ebben a megmutatásban: a csirke organizmus, a csont, izom és idegrendszer bonyolódott konstrukciója, amelyben minden részecske egy élet gyakorlati célját szolgálta. Egy eleven organizmus furcsa szétbontása kap groteszk travesztiát ebben az evési jelenetben, amely olyan iszonyu és mégis olyan mulatságos, hogy alig akadna párja abban is, amit eddig a világ irodalmában és szinpadi játékaiban az emberi fantázia hasonlót kitalálhatott.


A vihar lecsilapodik. Chaplin és Big Jim újra útnak indulnak, hogy tovább üldözzék a szerencsét, az aranyat, a boldogság fantomját. Chaplin megy balra, Big Jim jobbra. Big Jim újra ráakad felfedezett aranybányájára, ahonnan néhány hete a vihar vonszolta el. De a bányának már új tulajdonosa van: a volt házigazda, aki azonban nem akar osztozni a kincsen és dulakodás közben leüti Big Jimet. A büntetés hamarosan eléri, mert egy leomló hóhegy eltemeti. Big Jim magához tér, de az ütéstől emlékezetét vesztve kóborol tovább.


Chaplin ezalatt beér a városba és ott egy bárban beleszeret Georgiába, a táncosnőbe, pedig az csak rossz tréfacsináláshoz és eszköznek használja fel udvarlója bosszantására. Chaplin, a naiv, tisztalelkü és jó Chaplin persze ebből semmit sem vesz észre. Ő azt hiszi, hogy mindenki olyan egyszerü, olyan igazi és őszinte, mint ő. Georgiában éppen olyan vak bizalommal hisz, mint az Aranyban és mint a Boldogságban.


Chaplin a városban marad és egy városszéli házacskának őrzője lesz a tulajdonos távollétében. Georgia, barátnői társaságában, séta közben bevetődik Chaplinhez. A lányok rájönnek arra, hogy Chaplin szerelmes Georgiába és ezt ügyes, jól leplezett gunyüzésre használják fel. Chaplin természetesen megint nem vesz észre semmit. Ellenkezőleg, végtelen boldognak érzi magát. Talán először életében.


Az öröm és boldogság titka magunkban és nem másokban van: a boldogság áradozó ujjongása tör ki szegény Chaplinből a lányok távozása után. Az örömtől ragyogó lélek nem tud az ég felé repülni. Chaplin kimondhatatlan, túláradó boldogságában asztalokat, székeket borit fel, tótágast áll, széttépi az ágy párnáját, pihékkel elborítva kezd tomboló táncba, majd áll szégyenülten, a boldogságában meglepett lélek szemérmével, amikor véletlenül rányitják az ajtót.


Szilveszter estéjén a lányokat várja. Szeretettel sürög-forog, süt-főz és minden leány tányérja mellé ajándékot készit. Várja újra a boldogságot. A boldogság megint megjelenik, mert a Boldogság a Képzelet ajándéka. Amig a lányok elfelejtve a heccből tett igéretet, a bárban mulatnak, szegény, szegény Chaplint elnyomja az álom. Ül a lányok közt az asztalfőn Georgia mellett. Pompás hangulat. Chaplin feláll, beszélni kezd, beszédje csak ennyi: Olyan boldog vagyok, hogy azt ki sem tudom mondani . . . Majd a lányok szórakoztatására bemutatja a zsemlyetáncot.


Két cipócska villára szúrva: ezek a lábak. Mintha az ő esetlen csónakcipőinek karrikaturái lennének. És jön a táncjelenet, benne annyi szivhez szóló kedvesség, szivet meginditó rejtett szomorúság és annyi groteszk graciozitás, amennyi groteszk borzalmas komikum volt a cipőevési jelenetben. A szegény, toprongyos csavargó „Wunschtraum”-jának csúcsa ez a tánc. Neki, akire soha ügyet sem vetettek, legfeljebb kigunyolták félszegségéért és ügyefogyottságáért, alkalma nyilik megmutatni szebbik önmagát. Még hozzá csinos nők közönségének, akik csodálkozva, csillogó szemekkel nézik, hogy mily ügyes, kecses és bájos tud lenni ez a Charlie. Mintha mindezt titkolta volna és most a testvériesülés és a szeretet meghatódott szent pillanatában árulná csak el.


A zsemlye-táncért a jutalom taps, ujráztatás és csók Georgiától. A csókra felébred. Az óra már jóval túl éjfélen, mindenfelől a szilveszteri tombolás hallik, csak Chaplin oly kijátszott, elhagyatott és árva. Kibámul a sötétbe és visszanyelegeti könnyeit. Georgiának ezalatt eszébe jut a becsapott, kedves, furcsa ember, feltámad benne a részvét és jóvá akarja tenni bűnét, de már késő. Chaplin egyedül és szomorúan bolyong az éjszakában.


Másnap újra összekerülnek. Chaplint egy nem neki szóló bocsánatkérő levél megvigasztalja, megbocsájt Georgiának és övé megint a boldogság. Ebben a pillanatban megjelenik Big Jim, meglátja Chaplint, az egyetlen embert, aki el tudja őt vezetni az elfelejtett kunyhóhoz, illetve a kunyhó közelében levő aranybányához. Groteszk küzdelem kezdődik most a Szerelem és az Arany között. Pompás, szimbolikus kép alakul ki: összekerül két aranyatvágyó, az egyiknek még kellene az arany, de elfelejtette a hozzá vezető utat, a másiknak meg már nem kell, mert fontosabb neki a szerelem.


Big Jim, az erősebb és erőszakosabb, győz és magával cibálja Chaplint. Elérik, a kunyhót. Lefeküsznek, hogy reggel kezdjék az aranyásást. Éjjel vihar tör ki, jön a vak véletlen: a szél a kunyhót, mint szánkót elrepiti éppen a keresett aranymező mellé és leteszi egy szakadék szélére, de úgy, hogy egy billenés és a kunyhó minden pillanatban a mélységbe zuhanhat. Reggel csodálkozva veszik észre, hogy ha a szoba egyik felébe mennek, a kunyhó rögtön hintázni kezd. Eleinte azt hiszik, hogy az egész még az előző esti pálinka hatása. Chaplinnek tetszik a dolog és a szakadék halálos mélysége fölött játszani kezd az Isten Tenyerén élő lélek gyermeteg gyanutlanságával. Átmegy a kunyhónak arra az oldalára, amely résznek a padlója már a szakadék fölé nyúlik és nagyokat ugorgatva próbálgatja, billen-e? Végre észreveszik a veszélyes szituációt és nagy üggyel-bajjal kimenekülnek belőle.


Luxushajó fedélzetén utazik Chaplin és Big Jim, a két újdonsült dollármilliomos. Természetesen széditő elegánciával kiöltözve. Egy világlap fotografusának felkérésére Chaplin visszaöltözik régi rongyaiba. Igy hozza össze őt a véletlen a hajón Georgiával, aki semmit sem tud Chaplin meggazdagodásáról, most mégis igaz szeretettel fogadja. Chaplin boldogsága végre teljes: Övé az Arany is, meg a Szerelem is.


Ezután már csak egy fotografálási jelenet jön, a jegyespárfényképek pompás karrikirozásával és egy hosszu összecsókolódzás, amelyben nem nehéz felismerni az amerikai társadalmi filmdrámák ostobán és sablonosan szentimentális befejezésének ragyogó-humoru kigúnyolását.


Meg van ismét a közönség örömére a boldog befejezés, a vágyak és célok nagy beteljesülése. De mintha most sem Chaplin igaz hitéből és nem szive őszinte mélyéről született volna meg ez az optimista mesevég. Mintha megint csak az ethikus ember és ethikus művész tudatos programmja hozta volna: szándék meggyőzni önmagát és meggyőzni másokat arról, hogy érdemes élni.


És könnyen eszünkbe juthat, hogy az igazi boldogságteljesülést az Aranylázban éppen úgy, mint a Kölyök-ben nem a tulajdonképpeni boldog befejezés jelenti, hanem mindkettőben az álomjelenet. Igy bukkanik megint elénk a pesszimistán optimista Chaplin, aki szépnek mondja az életet, de titokba mintha azt sugná: a boldogság csak álom!


 


 


5. Chaplin, az örök ember


 


Az Aranyláz nemcsak a megállás nélkül előretörő filmművészetnek új határállomását, nemcsak Chaplin művészetének csúcspontját jelzi, hanem méltán besorozható az egyetemes művészet maradandó értékei közé, amelyeket az emberi szellem minden idők óta alkotott.


Az Élet legbelsőbb értelme jelenik meg az Aranylázban. Egyszerre, mint mélységes szimbolum, mint a kincs és boldog realitások kvintesszenciája, mint a fantáziának a világ dolgaira visszasugárzó különös játszadozása.


Az Aranyláz két reflektor egymással szembesugárzó fényében mutatja meg az élet dolgait: minden, ami az egyik oldalról komikus, az a másik oldalról tragikus. Nincs még egy ember, aki oly elszántan és komolyan venné az életet, mint a Chaplin által életre keltett figura és nincs még egy ember, akit oly kevéssé vennének komolyan, mint éppen ezt a figurát. Ami neki belülről tragikus, az másnak kivülről szörnyen komikus. A burleszkekben a tragikus árnyékot elfeledtette a komikum harsogása, az Aranyláz azonban pompásan megőrizte a chaplini életmegmutatásnak ezt a páratlan clair-obscur jét.


A művészetben mindennek a beállitás adja meg igazi és teljes értelmét. Az Aranyláznak van igen sok motivuma, amely burleszkben csak a komikum fényével hatott volna, benne azonban tragikus árnyékot is kap. Chaplint mindig baj éri. Szegény koldusnak életében először adódik alkalom, hogy vendéglátó házigazda lehessen, szép hölgyeknek, köztük szerelmének, házigazdája. A vendégszeretetnek és a szives szolgálatkészségnek megtestesülése igyekszik lenni és ime, mi történik? Ő lesz az, aki felgyújtja a széket vendége alatt. A Végzet üldözi és különösen ahoz nem engedi jutni, hogy ünnepélyes pillanatát érhesse meg életének, hogy levetve félszegségét, kilépjen önmagából és legyen, mint más ember. Ő, aki csavargásai közben be-besanditott bárablakok résein és nézte a táncot, a véletlen vad tréfájaként olyan helyzetbe sodródik, hogy ő maga is táncol, egy szép nő felkérésére, körös-körül bámuló szemek tüzében. Chaplin elérkezett élete nagy pillanatához, amelyre titokban mindig vágyott: szépnek, elegánsnak, sikkesnek és irigyeltnek képzelheti magát. Megvalósul számára az, ami felrepülés a trivialitásokból, ami maga az Illuzió. És jön megint ebben a szent pillanatban a hirtelen, szörnyü zuhanás erről az Illuzióról a trivialitások trivialitásába: lecsuszik a nadrágja !


A tragikum és komikum váltakozása egyre fokozódik az Aranylázban, hogy tetőfokot érjen el a szakadék fölött billegő házban lefolyó jelenetben. Eddig a Vágy, az Illuzió, a Szépség és a Boldogság táncoltak a tragédia és komédia határának borotvaélén, most maga az élet járja ezt a táncot. A két reflektor fénye hirtelen irányt cserél itt: ami kivülről tragikus, az belülről komikus: Chaplint belecseppentette a véletlen egy szituációba, ahol minden pillanat halált, megsemmisülést jelenthet és mégis ez lett életének első pillanata, amelyet ő tart mulatságosnak, komikusnak és a kivülálló tragikusnak.


Korunk világszemlélete relativizmusának művészien formált képe az Aranyláz. Nemcsak a komédia és a tragédia: minden relativ. A fájdalom és a boldogság, a kétség és bizonyosság is. Csak egy dolog fontos: hogyan látjuk a dolgokat. Mindent a Végzet és a Véletlen sodor és mégis minden tőlünk, a hitünktől függ. Veszedelmes betegségünk a szkepszis és az öntudat, az, hogy nagyon is messze látunk. „Az ember addig boldog, amig ki nem lát az ablakon” mondja Chaplin, mig a szakadék felett zuhanásra készülő kunyhóban a befagyott ablakot dörzsöli és melengeti.


Az Aranyláz nem követ egy formát sem, mert maga ad új formát. Koncepciójában és értelmében jelképes életösszefoglalás, kifejezési eszközeiben pedig egyesül az életmegmutató realizmus a lélekkivetitő expresszionizmussal.


Az Aranyláz meséje érdekes, szövevényes, fordulatokban és tiszta hatásokban gazdag. A témája azonban nem új, a témája sablonos. De nincs-e az örök dolgokban mindig valami „sablon”? A téma örök, de új a kifejezés. Az örök és mindig új téma: az ember harca a boldogságért, az aranyért és a szerelemért. Az öröm és a bánat, a gyönyör és a kín, a szenvedély s a szenvedés, a harc és csüggedés új nagy éposza az Aranyláz, a modern kor legmodernebb éposza, a sebesen pergő kinematográfia nyelvén elénekelve. Az ember örök keserve és örök vágya beszél itt a gyöngyvászon fehérségéről a mai ember felé, aki ott ül a mozi félsötétjében és szemében összefolynak a nevetés és a meghatódás tisztitó könnyei.


Az Aranyláz és az Aranyláz Chaplinje örök emberi és épen örök emberi voltuk adja, csodálatosképen, legteljesebb és legmélyebb korszerüségüket. Az Aranylázban nincs repülőgép, autó, rádió, felhőkarcoló és a modern irodalmi és szinpadi életjellemzés szokásos kelléktára és mégis az Aranyláz modernebb és korszerübb és teljesebb világkép, mint azok minden alkotása.


Épen ezért szociális hatása is ugyanolyan mély és erős, mint művészi hatása. A szomorúan optimista Chaplin tanitásának igazi megmutatása, minden primitiv, kivülről beleerőszakolt tendencia nélkül. Világkép, amely finoman rejtett módon van telitve egy igazi nagy müvész buzditásával és vigasztalásával, egy igazi nagy művészé, aki soha egy pillanatra sem, egyéni életének legbőségesebb jólétében sem feledkezik meg a művész örök kettős hivatásáról: együtt adni a szépséget és a jóságot. Mindig tudta és mindig hirdette ezt Chaplin, de nem maradt a szónál és a programmnál, Chaplin cselekedett és megszületett az Aranyláz.


Ez adja meg Chaplin igazi nagyságát és a kinematográfián felülemelkedő nagyságát. Ennek az ifjú, izmos művészetnek vannak már nagy rendezői, akik értik már formálni az új, beláthatatlanul sokat igérő anyagot, vannak nagy szinészei, akik mélységes emberi és művészi erővel alkotják ujjá mások koncepcióit. Chaplin mindezeknél sokkal több. Több kitünő és originális szinésznél, aki a világ legpompásabb és legeredetibb szinészi alakját formálta ki és több jó rendezőnél, művésznél vagy mesterembernél, hatalmas teremtő zseni ő, aki a művész küldetéses hitével egy új művészet anyagából az új és mégis örökké ugyanazon ember szobrát gyurta ki.


 


 * Az 1926-os lapszám digitalizálásakor a betűhűség elvét alkalmaztuk.


 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal