HU  |   RO  

Korunk 1926 Június

A győzedelmes metafizika


Szántó Hugó

Szenzációkról akarok, beszámolni, de nem azok számára, akik szeretik a szenzációkat. Mert minden szenzáció csak akkor válik számomra azzá, ha személyes élményemnek tudom érezni. Ezen múlik minden: mi az, amit énem csonkulása vagy gazdagodásaként tudok felfogni.


 


Visszafelé megyek vagy húsz évvel. Csak húsz év s micsoda más kép: mily másnemű lelki gyötrődések: a külső élet látszólagos szilárdsága, mely mögött csak igen éles szimatuak sejtik a vulkánikus erőket. Ezzel szemben a lelkiekben tespedés, betölthetetlen szakadékok. Egy fényes, büszke természettudomány az egyik részről, mely mögött azonban annak árnyaként szükkeblü vérszegény materializmus, relativizmus és pozitivizmus kullog, mely lelkünk éhségét és szomjuságát nagy emberi etikai kultura után teljesen kielégitetlenül hagyja; félszeg metafizikai kisérletek a másik részről sokszor jóakarattal, sőt zsenialitással alátámasztva és még sem meggyőzők, mégis félszegek, mert a tudás pózában lépnek fel, de valójában tetszetősegyéni hitvallást tálalnak fel. A háboru előtti európai átlagember lelkiélete szilárd, sokszor fényes keretek. között ijesztő lelki szegénységképét mutatta. A tudomány igézete és a metafizika délibábja között hányódtam akkoriban magam is. Egészben véve a Renan fájdalmas rezignációja jellemezte akkori lelkiállapotomat: tudomány felsőséges exaktsága fogva tartott anélkül, hogy kielégitett volna.


 


A háboru nagy lelki megrázkodtatása engem is kilóditott a passzivitásból A szenvedés feszültsége ellenállhatatlanul arra az útra terelt, mely felé eddig csak, vágyakozó lemondással tekintettem: a tagadástól az igenlés, a tudománytól a metafizika felé.


 


Ez a kilendülés nem akart szakitás lenni. 1920-ban Bécsben megjelent kis metafizikai, könyvem: előszavában ezt irtam: „A pozitivizmusból indultam ki, anélkül hogy megnyugvást adott volna. Mindig az volt az érzésem, sejtelmem, hogy a természettudós, a matematikus, aki visszautasit minden metafizikát tulajdonképen a jövendő metafizika hősies előharcosa, aki lemond minden hitről, hogy a jövő generációk istent tudhassák.”


 


Ez az érzéssugalta jóslat nem kisebb embernél lelt visszhangra mint Romain Rollandnál, akinek munkámat beküldöttem. Ime, igy reflektál reá: „Az az érzésem, hogy ma az emberi gondolat fölött nagy feltámadás szellője suhan, Ez a fuvalom a tudományból indult. Látom, hogy miként a gót katedrálisok idején, az emberi szellem ujraépitőinek nemzedéke támad ma-holnap. Az Ön könyve egyike az elsőknek, melyek ezt a mozgalmat megkezdték.”


 


Mikor fenti sorokat irtam, nem sejtettem, hogy a teljesülés oly gyors tempóban közeleg. A külső kép ma szomoru: bizonytalanokká váltak a külső életrelációk s ami hozzájuk tartozik: az embernek emberhez való morális viszonya. Nem vadultunk el,hanem szabadjára engedtük a vadságunkat. Ámde e sivár külső chaos mögött egy jobb jövő igérete ujjong fel; túl a nagy bizonytalanságon egy szent nagy bizonyosság orgonája harsan fel, ma még elég halkan, még kevesen hallják, de zúgása meg nem gátolható crescendóval erősödik s maholnap ezreknek fogja a szivét megragadni: a tudomány és a metafizika nagy ujraegyesülése.


 


 Szeretném a lelkesedésemet másokba átplántálni, Milyen nehéz ez itt! A mindennap problémáinak szkeptikus realistája elnéző mosollyal kérdi tőlem: s mi lesz aztán? Mit változtat az a külső világ képén embernek emberhez, államnak államhoz való viszonyán, ha a tudomány ujra egyesül a metafizikával?


 


Tisztelt realista úr! Nagyrabecsülöm az Ön szkepszisét. Igen csendes ember lettem, különösen a nagy háboru óta, melynek valójában Ön az egyetlen győztese. Nem is akarom én állitani; hogy a tudomány és a metafizika ujraegyesülése maga megvált bennünket. De engedje meg, hogy ezt a folyamatot úgy fogjam fel mint egy szimptómát a sok közül, mint egy tényezőt, mely titokban, Locarno szellemét erősíti. Coudenhove Kalergit támogatja. Beszéljünk konkrét példákban. A pozitivisztikus filozófia (Hume, Mach, stb. )azt tanitja, hogy Ön tisztelt realista úr, nem egyéb, mint az érzeteknek, az elemeknek egy véletlenül összeverődött nyalábja. De ha ezt elhiszem (a hit erő!), akkor mint Weininger is megjegyzi, semmiféle morális becsülést Önnel szemben nem érezhetek. Az „erkölcsi személyiség” hazug fikcióvá válik, sem magamnak sem másnak morális értéket nem tulajdonithatok s a konzekvencia: ha egyéni, pillanatnyi érdekem úgy hozza magával, leütöm Önt, tiszteit Realista úr, minden erkölcsi skrupulus nélkül. Hiszen, hogy Mach szavaival éljek, nem egy valóságos egységet nem egy „lényt” ütöttem le, hanem csak az elemek egy véletlenül összetorlódott nyalábját vertem széjjel. Önnek nem marad más mentsége, minthogy a „csendőrszurony” nevü másik elemnyalábra apellál.


 


Arról van itt hát szó, hogy egy az új viszonyoknak megfelelő azokat támogató szellemiség hassa át életünk minden zegzúgát. Arról van szó, hogy a „tudomány és vallás” kettőségében rejlő égető probléma-tömkeleg, a hit és tudás fájdalmas és következményeiben beláthatatlan, lelkeket szétszaggató dualizmusa egy nagy megbékülés, egy hatalmas egység felé konvergál. Arról van szó, hogy a tudomány, mely a géppuskát, a rádiót, a gázbombákat, a pozivitizmtust és a determinizmust adta nekünk, most a saját maga egyenes, feltartózhatatlan útján, végső problémáinak feszegetésénél rábukkan azokra a másodrendü, rejtett értékekre, melyeknek létét „féleszü” álmodozó metafizikusok sohasem szüntek meg hangoztatni s amelyek a géppuskának szükségszerü morális korrektivumait képezik.


 


* * *


 


A determinizmust, azt a tanitást tehát, hogy a világon minden a természettörvény utalta gépiesség jegyében folyik le, kezdettől fogva nyugtalanitó, ijesztő árnyékként követte a törvény sötét ikertestvére a véletlen. A véletlen: sötét folt a tudomány fényes ruháján, diszharmónia a harmóniában, neveletlen enfant terrible a jól nevelt társaságban. ördög az angyalok közt, vigyorgó ördög, melynek abban telik a kedve, hogy szépen kicirkalmazott köröket a római katona durva bakancsával mázol el, logikus számitásokat keresztülhúz, jámbor filiszterek ájtatosságát istentelen röhejjel profanizálja.


 


         De a jó társaságban a csúnya dolgoknak is szép nevet szoktak adni A véletlenről is azt mondták: tudatlanságunk mértéke. A tudomány tovább fejlődésével, igy vigasztalódtak, a véletlen szerepe is szűkülni fog.


 


A tudomány haladt is, de a véletlen birodalma csodák-csodája, növekedett: ujonnan felfedezett törvényszerüségek alján ott vigyorgott a véletlen s régen ismert nagy természettörvények, ha maszkjukat kissé félrelibbentettük, hirtelen a véletlen fintorával nevettek az arcunkba. Sőt: nyugtalanitó érzés kezdett a lelkünkbe lopódzni, hogy ez a nagy rend, ez a nagy törvényszerüség távolról sem a dolgok alja, inkább azok felszine, mely a véletlen sötét chaoszát vonja át vékony leplével. Mintahogy a föld szilárd kérge is csak vékony tojáshéj, mely alatt infernális tüzek lobognak. Mintha Boutrouxnak volna igaza: a természeti történés folyama ugyan szabályos mederben halad, de ezt a medret maga a folyamásta magának.


 


Kezdjük egy analógiával a társadalmi statisztika világából. Van-e egyénibb, kiszámithatatlanabb, szeszélyesebb valami, mint az öngyilkosság? S mégis: a statisztika azt tanítja, hogy egy gazdasági egység területén belül az öngyilkosságok évi száma közel állandó. Ez csodálatos valami. Tekintsünk el most a kisebb hullámzásoktól s tegyük fel, hogy valamely országban évenként 300 ember követ el öngyilkosságot. Ez év decemberéig azonban még csak 275-en végeztek ily módon önmagukkal. Akkor a statisztikus hagy valószinüséggel várhatja, hogy decemberben még 25 ember lesz öngyilkos. Melyik lesz ez a 25? Ezt persze nem tudhatja. De a nagy számok kérlelhetetlen törvénye még 25 áldozatra vár. Ez biztos. 25 embertársunknak kell ily módon elpusztulnia. A statisztika követeli. X vagy Y vagy Z hosszas lelki küzdelmek után, nyomor, szégyen vagy szerelmi csalódás folytán forditja önmaga ellen a fegyvert vagy tán nem is forditja, tán az utolsó pillanatban visszaretten. Mindegy, jön helyette más.


 


Ime egy törvényszerüség, mely a chaoszból születik. Millió és millió szeszély összeütközik s az összeütközésből szabály lesz. A világ formátlan principiuma formát ölt.


 


S most jön a nagy szenzáció, melyet mindjárt az elején jeleztem: a mai tudomány mindinkább felismeri, hogy a nagy mindent átölelő- természettörvények (az energia megmaradásának, az entropia növekedésének törvényei stb.) épen olyan káoszból adódó átlagos szabályszerüségek; mint a társadalmi statisztika szabályszerüségei. A véletlen nem az az enfant terrible, akinek tartottuk. Sokkal mélyebb, sokkal áthatóbb a szerepe, hatalmasabb; mint minden törvényszerüségé, mely mellette másodrendü jelenséggé törpül: ő a dolgok mélyén forrongó örök káosznak, a világ ősforrásának megnyilvánulása.


 


* * *


 


A tudományos dráma, melyről szólunk, a hőtani jelenségek mechanikai magyarázatával (tehát kb. a XIX. sz. második negyedében) kezdődik. E magyarázat rövid veleje: az általunk észlelt hőjelenségek sok-sok billió rezgő molekula áttekinthetetlenül bonyolult játékának statisztikai összeredői; a láthatatlanul apró nyüzsgő molekulák rajának távolból nézett, mikroszkopikusan leegyszerüsített összképei, mint ahogy valamely hegység a repülőgép magasságából a párhuzamos gerincek szabályos sorát tünteti fel, közvetlen közelből azonban sziklák, szorosok, völgyek útvesztője.


 


E mechanikai hőelmélet szerint nincs feltétlenül kizárva, hogy a földön nyugodtan heverő kő egyszerre „magától” fölrepüljön. Nem kellene hozzá egyéb, minthogy a talaj alatta rezgőmolekulái véletlenül, nem, mint rendszerint, összevissza, hanem hirtelen, csak egy pillanatra, mind egyirányban rezegjenek.


 


            Nincs feltétlenül kizárva, hogy a hideg tűzhelyen álló fazékban a viz felforrjon. Csak az kellene hozzá, hogy egyszer véletlenül, a tűzhely és a fazék molekulái egy kis ideig úgy ütközzenek, hogy a fazék molekuláinak energiája növekedjék.


 


            Tegyük hozzá, hogy ez esetek valószinüsége igen kicsi. A fazéknak talán trillió évig kellene a tűzhelyen állania, hogy a mondott eset bekövetkezzék.


 


De egyelőre elvileg sincs ok a nyugtalanságra. aminthogy a mechanikai hőelmélet megalapítói és kifejlesztői sem látnak rá okot. Egyszerüen arra mutathatunk rá, hogy ha az emberi elme és érzékszervek kapacitása megengedné, hogy minden molekula mozgását számon tartsuk s ha ismernők a molekulák ütközésének törvényét, akkor a hideg tűzhelyen álló víz felforrását, mint szükségszerüen beálló jelenséget érthetnők meg.


Persze a determinista számára marad egy kis keserü mellékíz: a determinizmus tényleges igazolása fantasztikus távolságokba tolódik el.    


    


De a tudomány haladt s jöttek új, még meglepőbb tények. A rádium sugárzásának Rutherford-féle magyarázatára gondolok. Eszerint a rádium sugárzása úgy keletkezik, hogy a rádium molekuláinak egy egész határozott hányada másodpercenkint felrobban. Ez a tény veszedelmesen hasonlit a fentebb taglalt társadalomstatisztikai szabályszerüséghez képletesen beszélve, a rádium molekuláinak egészen határozott hányada követ el másodpercenkint öngyilkosságot. A determinizmus számára ez igen kemény dió, szinte csodával áll itt szemben. Önkéntelenül ilyen kérdések tolulnak ajkunkra: milyen csodás szellemi kapcsolat van a máskülönben oly lazán kapcsolt vagy egyáltalán anyagilag, nem kapcsolt radioaktiv molekulák közt, hogy ily szép szabályosan megtudják osztani egymás között az öngyilkosság szerepét? Mily módon megy végbe ez a szabályozás? Nem történhetik-e meg, hogy egyszerre az egész rádiumdarab felrobban? A determinizmus kénytelen ismeretlen intraatomisztikus törvényekre apellálni. Ha az abban a puszta tényekhez tartjuk magunkat, akkor csak ennyit mondhatunk: itt billió és billió apró véletlen tömörül szabályszerüséggé.


 


Ezen a ponton a determinizmus, és indeterminizmus harca még eldöntetlen; az atomok strukturájának új kutatásai kell, hogy a döntést meghozzák. S épen e téren történt az utolsó évtized legnagyobb haladása: a fizika nagy lépésekkel közeledett az anyag rejtélyének megoldása felé, a különböző anyagok atomjai által keltett röntgensugárzás színképi vizsgálata oly finom módszernek bizonyult, mely az atom belsejét képes előttünk feltárni. Hozzájárult egy zseniális uj elmélet a Planck-féle kvantelmélet, mely ha magában nem is mond ellent a determinizmusnak, de annál inkább megrenditi azt a sekélyes racionalizmust, mely a mindennapi emberi tapasztalat-szülte fogalmakat akarja az intraatomikus világra átvinni, hiszen ezen elmélet szerint az atom nem képes tetszés szerinti adagokban felinni és kicsurgatni az energiát, mint a szivacs a vizet, hanem csak egész határozott nagyságu energia-falatok alakjában, mintha az energia maga is atomokból állana. A fentemlitett röntgen-spektrografikus vizsgálatokkal kapcsolatban pedig a kvarn-elmélet a Rutherford-féle atommodell Bohr- és legutóbb Exner-féle módositásához vezetett, mely  utóbbi feladja az energia megmaradása elvének strikt érvényét az atomban lejátszódó folyamatokra nézve.


 


 L. Brillouin a „Revue philosophique” hasábjain referálva a modern fizika „kríziséről”, szószerint ezt mondja (1924. évi 7-8. szám 65. 1.): „A véletlen szerepe az atomikus jelenségekben nagyon meglepő. Maga a determinizmus eszméjének érvényessége rendült itt meg.” .


           Schrödinger a „Die Naturwissenschaften” (1924. 700. 1.) Exner munkálatairól így nyilatkozik: „Az a vélemény, hogy az egyes molekuláris történést nem határozzák meg egyértelmüleg „törvények”, itt nyer először kézzelfogható alakot.”


           Azaz, korszakalkotó dolog történt: a tudománynak most először sikerült a maga exakt nyelvén megdefiniálnia a káoszt, megtennie az első lépést a világ formátlan principiuma felé.


 


* * *


 


Ezzel pedig még csak a szenzációk kezdetén vagyunk. A természeti történés végső egységei: az anyag, tér és idő rejtélyének megfejtését a modern fizika egy másik nagy alkotása: az Einstein-féle elmélet más oldalról hozta közelebb.


 


Nincs külön anyag, külön tér, külön idő: ez ennek az elméletnek egyik nagy folyománya; csak egy nagy egységes folyam van, melyet az analizáló és hiposztazáló emberi elme ama három komponensre bont. Vagy: az idő és tér az anyag attributumai, vagy: az anyag az időtérnek módosulata. Persze: nehéz ezt a mindennap iskolájában nevelkedett észnek felfogni, kénytelenek vagyunk mégis úgy beszélni, mintha, „als ob”, volna egy üres tér, melyet a tárgyak betöltenek (ez volna aztán egy irónikus koncesszió melyet az utolsó évtizedek legsekélyesebb filozófémájának: a Vaihinger-féle „als ob” filozófiai karrikaturának tennénk).


 


Még helyesebben járunk el, ha a teret  „erőtérnek”, „fénytérnek” képzeljük, szóval olyasvalaminek, ami több, mint az üresség, a semmi, de kevesebb a kézzelfogható ,anyagnál. A kézzelfogható anyag pedig az a titkos centrum, melyből ez a fényéter, ez az erősugárzás kiárad.


 


A legfontosabb pedig az, hogy mihelyt a valóságos térről van szó, dobjuk a lomtárba azt a kezdetleges téreszmét, melyet az élet és az iskola nevelt belénk s ne képzeljük, hogy a valóság „erőtere” valamikép ennek a mi leegyszerüsített téreszménknek pontos másolata kell hogy legyen. Hiszen durván s az emberi akció megszokott méreteiben véve, tényleg megfelel bizonyos mértékig ezen eszmének, de mihelyt leszállunk az atomok világába vagy fel a csillagos ég magasságaiba, akkor el lehetünk készülve arra, hogy az igen kicsi és igen nagy méretek világában a térstruktura vagy helyesebben: az anyagerőterének strukturája el fog ütni kényelmes téreszménktől.


 


          Ha a tér nem egyéb, mint az anyag erősugárzása, akkor maga az anyag, azaz ezen erősugárzás forrása; be van ugyan ágyazva ezen önmagaszülte erőtérbe, azonban maga a forrás már nem erőtér, azaz már egyáltalán nem tér, hanem téren túli térforrás. Az a mi nehézzé teszi ennek a felfogását, az a körülmény, hogy mi, mikor a mindennapi életben anyagról szólunk, mindig az anyag erőnyilvánulásait értjük ez alatt, amelyek már tériesek, pedig maga az anyag mindeme nyilvánulásokon túl levő, nem érzékelhető erőcentrum. Ily meggondolások elvezetnek bennünket Leibniz monadológiájához, mely a világot térentúli monadokból, oszthatatlan szellemi egyedekből épiti fel (ez egyedek egyike a mi énünk is), melyek kölcsönös, hatásából születik a tér.


Hermann Weyl a legkiválóbb relativisták egyike, az Einstein-féle elméletből kiindulva ehhez a Leibniz-féle monadológiához jut el (Was ist Materie? Die Naturwissenschaften. 1924. 30 füzet, 505.1.), azzal a különbséggel, hogy egy az anyagtól függetlenül fennálló, az anyaggal kölcsönhatásban álló erőteret is felvesz, mely a Leibniz-féle „praestabilált harmonia” saltomortale-ja helyett az egyedeket egy nagy kozmikus egységgé fűzi össze. „Az általános relativitási elméletben, ugymond, amely      az (iskolában tanított) euklidesi geometria reális érvényével szakitott; nem kell a valóságos teret az euklidesi tér összefüggéseivel felruháznunk; többszörösen összefüggőnek is tekinthetjük, (amilyen például a kenyérbél vagy a sajt, amelyben lyukak           vannak; szemben az euklidesi térnek megfelelő víztömeggel, mely mindenütt egyszerüen összefügg) ..., tehát a végtelen távoli szegélyen kivül még belső, az anyag elemi részeinek megfelelő szegélyekkel birhat, (mint a sajt a lyukon). Maguk e szegélyek elérhetetlenek, nem tartoznak az erőtérhez, e szegélyek belsejében nincs már tér (a sajtlyukban nincs sajt)... Ily módon a relativitás általános elmélete elvezet az anyag Leibniz-féle dynamikus elméletéhez. Eszerint maga az anyagrészecske nem pontja az erőtérnek, sőt egyáltalán nem térszerü már, de mégis téri környezetbe van ágyazva. ..hasonlóan, mint a mi énünk”.


 


* * *


 


Beszámoltunk a tényekről, térjünk most át azok rövid filozófiai taglalására. Vajjon mi a jelentőségük a metafizika szempontjából?


 


Azt hiszem, e jelentőség szembeszökő. Különösen három döntő jelentőségü pont az, melyekre nézve itt a metafizika és a tudomány nagy kibékülése készitődik elő: az indeterminizmus, az akaratszabadság problémája az egyik, az antropomorfizmus kérdése a másik s amit utoljára említünk, habár a legfontosabb, a térentúli szellemi lényeg exisztenciája a harmadik. Beszéljünk először az utóbbiról.


 


A materialisztikus metafizikai rendszereket nem tekintve, melyek mindig csak ideiglenesen tudtak némi csekély jelentőségre szert tenni, a metafizika kezdettől fogva túlnyomólag a szellemi lényegnek legalább is az anyaggal egyenrangu voltát hirdette. Ez a metafizika raison d´être-je s a materialisztikus tanítás nem egyéb, mint a metafizika önmegtagadása, öngyilkossága. Persze, az eddigi metafizikai kisérle!ek, melyek a világ spekulativ rekonstruálását célozták, egy vagy más szempontból mindig ki nem elégitők maradtak, kellett, hogy maradjanak, hiszen a probléma oly bonyolult, a régebbi tudomány eszközei aránylag oly primitivek voltak, hogy a metafizika csak egy a nagy titkokon elcsodálkozó gyermek dadogásáig juthatott el. Nevezetesen az anyag és szellem kapcsolatának problémája a mai napig eredeti megközelithetetlenségében mered reánk.


 


A fentebb körvonalozott modern tudományos kozmológiai spekulációk a problemák e legproblematikusabbját hirtelen uj fénybe helyezik. Ha az anyag csak egy térentúli szellemi lényeg téri megjelenése, akkor az egész probléma-komplexum más képet nyer: nem arról van immár szó, hogy a szellem miként hat az anyagra és viszont, a kérdés hirtelen eltolódik és egy fizikai probléma képét veszi fel: milyen az anyag (tehát a szellem) kapcsolata a térrel?


Mint annyiszor most is az derül ki, hogy eddig helytelenül kérdeztünk. S helyesen kérdezni rendszerint annyi, mint félig megfejteni.


 


A második pont a szabadság kérdése. A determinizmus és racionalizmus iskolájában nevelkedett elme számára ez kemény dió. Sok determinista azt is állitotta, hogy az akaratszabadság fogalma maga nonsens. De csak helyesen kell a dolgokat elgondolni s rájövünk, hogy az akaratszabadság fogalmának igenis van jogosultsága. Vegyünk egy eseményt. pl. ennek a madárnak fölröppenését most ebben a pillanatban.


 


A metafizikus azt mondja: ime egy esemény, mely most, e pillanatban az idők folyamán először és utoljára történt, előreláthatatlanul és visszahozhatatlanul.


A fizikus így szól: ime egy esemény, mely az idők folyamán számtalanszor megtörtént és meg fog történni, melyet fel tudok bontani elemeire és analóg elemi történésekre hivatkozva meg tudok magyarázni.     


     


          Ki nem érzi az elős pillanatra, hogy mindkettő másról beszél s hogy mindkettőnek igaza van?       


 


De a kérdés ez: melyik szempont az eredetibb, a valósághoz simulóbb? Világos, hogy az első, egyszerüen azért, mert integrális (összesitő) szempont, míg a másik részleges, elemző szempont, mely valóságelemeket hagy el azért, hogy az eseményt tudományosan kezelhesse. Az első az őseredeti csonkitatlan tényt konstatálja, a másik elvonatkozik mindattól, ami  e tényben egyetlen, pótolhatatlan.


 


De végeredményben a metafizika szempontja irányadó, mert a világ csak egyszer van adva s minden aprócska tényről a világon elmondhatjuk azt, amit Ady magáról mond:


 


„Vagyok mint ember, fenség,


Titok, északfok, idegenség.”


 


Másszóval ez, ha most a tudomány nyelvén szólunk, azt jelenti, hogy eredetileg és végeredményben minden véletlen. Mert hiszen a véletlen az, ami előre nem látható, ami összehasonlithatatlan, ami „titok, északfok, idegenség”. A véletlen szürke ködleple mögött a világ szinpompája tárul fel.


 


Ime a szabadságom értelme: azt jelenti, hogy egyszer vagyok, egyetlen, kiszámithatatlan ősforrás vagyok. Először van a szabadságom, ez a szükségszerü metafizikai misztérium s csak, aztán jön a társadalmi és természeti megkötöttség, mely  szabadságom megfoghatatlanságát megfogható formákba korlátozza.  S az én szabadságom mások számára csak e formákban élheti ki magát; nem úgy, hogy végleg elmerül bennük, hanem ugy, hogy felhasználja őket. S amikor a fizika az anyag rejtélyébe mélyebben belehatol, ugyanazt a véletlent, egyszeriséget, chaosból születő szabályt találja benne, melyet önmagamban megélek.


 


S ezzel elérkeztünk a harmadik ponthoz: a metafizika ellen emelt vádak egyik legsúlyosabbja mindig az volt, hogy anthropomorf, azaz a világot az ember képére gondolja el. Eddig is a metafizikusok helyesen azt feleltek erre, hogy hiszen az ember is a világ egy darabja, még pedig elég jelentős csomópontja, tehát nem oly lehetetlen, hogy strukturája a világét tükrözze. Az exakt tudomány, amint láttuk, metafizikának elégtételt szolgáltat, amikor az anyag végső egységeit énszerüeknek találja.


 


Láttuk, hogy Hermann Weyl a Leibniz-féle monadologiát emeli ki, mint olyat, mely felé a modern kozmológia hajlik. Bizonyos okokból, melyek azonban már elvezetnének kitüzött témánktól, meg vagyok győződve, hogy ez csak az első lépés s hogy a dolgok további kifejlődésükben el fognak vezetni egy nagy kozmikus élet eszméjéhez, mely az egyes egyének életét  — nem kozmikus harmóniával, ahhoz a világ túltelített, semhogy harmónia lehessen — hanem egy kozmikus lény fájdalmas teremtő processzusává  foglalják össze,  amint azt említett kis munkámban kifejtettem.


 


 


* Az 1926-os lapszám digitalizálásakor a betűhűség elvét alkalmaztuk. 


 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal