HU  |   RO  

Korunk 1926 Május

Úr és kereskedő


Vámbéry Rusztem

Zeusz és Maya fia: Hermesz, Praxitelesznek reánk maradt ábrázolásában, csinos, göndörfürtü, okosnézésü fiatalember, aki a görög hitrege szerint úgy a kereskedelemnek, mint a tolvajoknak védőistene volt. Rokonszenvét az utóbbiak iránt elég korán kifejezte, mert a legenda úgy tartja, hogy négy órával születése után kiszökött bölcsőjéből és Apollonak ötven marháját ellopta. Fia Andolykosz pedig, aki még hozzá anyai ágon a leleményes Odysszeusnak volt unokája, mint a mythologia leghirhedtebb tolvaja, atyjától örökölte azt a tehetségét, hogy a lopott holmival együtt láthatatlanná váljon. Hüségesen tükrözi ez a legenda az erkölcsi értékelést, amelyben az emberiség hősi gyermekkora a kereskedelmet részesítette.


Egyrészt az idegen országok termékei iránt táplált vágy, amelyet főleg a női nemnek cicomaéhsége szitott, másrészt a forgalom lehetősége, amely a hajózással adva volt, fejlesztette ki a kereskedelmi érintkezést az ókor népei közt, amelyek Herodotosz szerint úgy ülték körül a Földközi-tengert, mint a békák a pocsolyát. Eleinte a görögök mélységesen megvetették a föníciaiakat, akik ékszerekkel, finom szövetekkel, bíborral és ércmüvekkel kötöttek ki partjaikon, hogy cserébe gabonát, bort, bőröket és rabszolgákat kapjanak. Odisszeust is megbántotta a faiak Euryalosz, midőn kereskedőnek nézi. De amikor a görögök a tengerentuli kereskedésben a föníciaiaktól lassan átvették a vezető szerepet, csakhamar rájöttek a pénzkeresés izére. Athén fénykorában a jómóduak tőkéjüket kölcsönözték ki magas kamat mellett e célra, a kevésbé tehetősek személyesen vettek részt az üzletben. Már Hippokratesz is kereskedéssel foglalkozott és Plató olajüzlettel szerezte meg uti költségét, noha épen ő nyilvánít Republikájában kicsinylő véleményt az iparosokról és kereskedőkről, amit Aristoteles azzal tóld meg, hogy szerinte ipartüző ember nem is lehet erkölcsös. Rómában azonban már hatalmas pénzarisztokrácia fejlődött ki s a lovagosztály a bank- és kereskedelmi ügyleteket nagyban folytatta anélkül, hogy az üzleti tisztességre tul nagy súlyt helyezett volna.


Primitiv korokban és primitiv népeknél a kereskedelem egyaránt megvetett foglalkozás. Khondisztán vad törzsei ma is méltóságukon alólinak tartják, hogy csere- vagy más üzletet folytassanak és Java-sziget lakói mélységesen lenézik a kereskedést, amelyhez csak a társadalom salakja sülyedhet. Ha a római patrícius nem is irtózott a nagy vállalkozások nyereségétől, a detailkereskedést korántsem becsülte meg. Cicero a De Officiisben meg is adja az okát. Szerinte a kereskedő nem érhet el sikert, ha a leggyalázatosabban nem hazudik és semmi sem lealacsonyitóbb, mint az őszinteség hiánya. Ami ugyan elég furcsán hangzik a törvénycsavaró prókátor szájából, de hüségesen tükrözi a római uralkodó osztályok erkölcsi nézeteit. Ez az erkölcsi értékelés valószínüleg onnan ered, hogy a kereskedést eredetileg mindenütt idegenek üzték, semleges piacokon. Ha fenn is állt a szükséglet más népek termékei iránt, ennek békés kielégítése, a zsákmányolásnak és rablásnak szerződéssé szelidülése korántsem oly egyszerü folyamat, mint ahogy a kulturtörténészek képzelik. Hosszu fejlődés eredménye, hogy a harcból alkudozás lesz és az, aki valamely idegen primitiv törzshöz vevőszándékkal állitana be, testi épségét komoly veszélynek tenné ki. Hisz Polynézia egyes szigeteinek őslakóinál még ma is úgy jön létre az üzlet, hogy az európai kereskedő áruit kirakja a partra, visszavonul a hajóra, mire jönnek a benszülöttek, elviszik a portékát és ellenértékét nyers terményekben helyére teszik. Ugyanez a gondolat fejlődött tovább a semleges piacok és vásárok kialakulásában. Ezeknek vallásos ünnepekkel való egybekapcsolása keleten és nyugaton egyaránt kifejezi a Treuga Dei-t, amelyre a kereskedelemnek szüksége volt. Egy másik ok, amely a kereskedelem erkölcsi értékelésének a hiányát magyarázza: hogy olyan nyughatatlan, közösségüktől elváló elemek és osztályok folytatták, akiket a rögéhez ragaszkodó primitiv gondolkodásu ember megbízhatatlannak tekint. Középázsiában a turkomán a kereskedőt ma is perzsa kölcsönszóval szandagar-nak nevezi, ami egyaránt jelent vándort, idegent, kereskedőt, sőt sajátságos képen melancholiára hajló embert is.


Változás ebben az értékelésben csupán akkor következett be, amikor a kereskedelem általános elterjedésével hatalmi tényező lett. Mint ahogy a vadásznépek lenézték a mezőgazdaságot és csak akkor kezdték becsülni, amikor az életfentartáshoz nélkülözhetetlenné vált, ugyanugy a kereskedelem is addig, amíg életszükségletet nem elégített ki, (hisz valamikor minden szükséges dolgot otthon állítottak elő, szóval az emberek abban az eszményi állapotban éltek, amelynek helyreállítására a vámtarifa törekszik) nem is tudott becsülethez jutni. A városoknak, mint vásárhelyeknek fejlődésével ok- és következményként függ össze a kereskedő és iparososztálynak a beékelődése az ur és a paraszt közé. De e kereskedelem és ipar elismerése, amely az átmenetet jelzi a családi és törzsi gazdálkodásról az országos gazdaságra, még nem jelentette a kereskedő osztály szellemének kifejlődését, még kevésbé annak ethikai egyenjoguságát az uri, a seigneuriális gondolkodás és erkölcsi értékeléssel szemben.


Minden társadalomra az uralkodó osztályok erkölcsi felfogása nyomja reá a bélyegét és külömböző alakban bár, de európaszerte a katonai államszervezet és az ennek alapjául szolgáló vagy belőle kifejlődött hübéri társadalmi rend volt uralkodó. Ha külsőleg nem is, de gondolkodásában a középkori báró vagy lovag, gróf vagy nemes mása volt a germán barbár törzsek harcosának, aki Tacitus szerint „unalmas és ostoba dolognak tartotta, hogy keserves verejtékével keresse meg, amit egy kevés véráldozattal megnyerhetett”. Angliában a normann hódítás után a főurak általában tétlenségben éltek, vadászattal mulattak s néha csapatonként zsákmányolásra vonultak. Becsülésre méltó csupán a tunyaság volt, amelyet az alsóbb osztályok munkája tett lehetővé, azt ellenben, hogy ur a saját munkájából éljen, lealacsonyitónak tekintették. Dolgozni is legfeljebb szórakozásból volt szabad. XVI. Lajos lakatossággal foglalkozott, udvarhölgyei vajat köpültek, Lord Rosse messzelátót készített. Ez egymagában még összefért rangjukkal, de ha a lakatokat, a vajat vagy a teleszkopot eladták volna, menthetetlenül az iparos és kereskedő erkölcsi érték-szinvonalára sülyedtek volna le. Gazdaságilag ez a háborus arisztokrácia, amely az erősebb jogára, sikeres erőszakra, mint a hóditás, a zsákmányolás egyetlen jogcímére hivatkozik, teljesen életmódjának varázsa alatt állt. Lovagias modorban, de kíméletlenül, bizonyos formák tiszteletbentartásával fosztja meg ellenségét életétől és vagyonától, ha kell nagylelkü és bőkezü, végtelenül hiu, erős önérzettel bír, érzékeny jó hírnevére, született verekedő és született diplomata, mecénása a művészetnek, barátja a nőknek, de esküdt ellensége a munkának. Nem dolgozik, de dolgoztat, hogy mások munkájának gyümölcséből, amelyet régebben a zsákmányolás, ma a földjáradék és tőkejövedelem cimén sajátít ki, sajátképeni hivatásának, a katonáskodásnak, később a kormányzatnak élhessen és uri passzióit: a vadászatot, a játékot és sportot kielégíthesse.


Ennek az uri szellemnek az uralma idejében, ameddig az állam sulypontja H. Spencerrel szólva nem tolódott át a katonai típusról az indusztriális tipusra, ami természetesen különböző államokban különböző időben ment végbe, a kereskedelmi és ipari morál nem érvényesülhetett, mint erkölcsi eszmény. Sőt, bármily paradoxnak hangzik is, annál kevésbbé érvényesülhetett, mennél inkább formálódott az üzleti morál önálló lezárt gondolatkörré, mennél jobban élesedett ki annak ellentéte az uri és katonai életfelfogással. Werner Sombart szerint a polgár, a kommerciális és ipari szellem társadalmi tipusa a Trencentoban született s a XVI. század végén lép először mint felnőtt elénk Firenze történetében. Ser Antonio da Vinci, a festő nagyatyja gondosan oktatta gyermekeit, hogy ne dicsőségre, hadvezérségre és hivatalokra törekedjenek: „vegyetek példát, mondá, a hangyákról, gondoljatok a holnapra, legyetek takarékosak és mérsékletesek, mert olyan a jó családapa, mint a pók, amely a háló közepén ül és a szállak legkisebb rezgését is megérzi”. Hiszen a kis szatócs, a szegény napszámos, az ipari munkás mindig bevételeihez mérten élt, de hogy a jómódu sőt gazdag kereskedő elvből tartozkodjon az uri életmódtól, bevételeihez szabja kiadásait, szakítson a seigneuri gondolkodással, amely a kiadásaihoz mérte bevételeit, ez már szinte forradalmi szembeszállást jelentett a kor uralkodó erkölcsi eszméivel. Ez a két gondolat: a szent gazdaságosság és a takarékosság, amelyet nem a szükség parancsol, hallatlanul uj volt és mindennél jobban jellemzi a polgári morált. Miként a lovagkor eszménye, ugy a kereskedelemé is századokon át változatlan maradt. Ugyane tanácsokat osztja még Defoe, a Robinson szerzője, The complete English tradesman cimmel 1745-ben megjelent könyvében: kerülni kell a költséges életet, okosság és mértékletesség az üzleti élet kulcsa. Teljes tisztaságában kristályosodik ki és tetőpontját éri el az üzleti szellem morálja Franklin Benjáminnál, aki Balzac szerint a villámhárító, a hirlapi kacsa és a köztársaság felfedezője. De tőle ered mindenekelőtt az angol-amerikai üzleti szellem vezető szólama: time is money. „Ne pazarold az idődet, irja az Economy of life-ban, az alvó róka nem fog szárnyast, a sirban eleget pihenhetünk: Get what you can and what you got hold ´tis the stone that will turn all your lead into gold. (Keress, amennyit birsz és fogd meg jól, aranyat e bölcsesség szül ólomból !) Kifelé ez a ma szinte pedáns nyárspolgárságot lehelő morál a szolidság, megbízhatóság és pontos kötelességteljesitésben nyilvánult meg, szolidságot jelentett nemcsak az üzletben hanem az üzlet céljaiban is. Nem elég korrektnek lenni, annak is kell látszani. Ez volt az oka, hogy a XVI. században az angolok, kik akkor még nem álltak az üzleti szolidság hírében, fiaikat Hollandiába küldték üzleti szellemet tanulni. Mindezek polgári erények, amelyeket a mai ember a vaskalapos nagyapai morál kifejezésének érez, a modern gazdasági életben, a gazdálkodás, az üzletmenet elemeivé tárgyiasultak. Amily mértékben egyik vagy másik nemzet, a holland és az angol, a francia és a német gazdasági életében a kommercializmus és az indusztriálizmus utat tört, oly arányban szerzett Ser Antonio da Vinci életfelfogása polgárjogot az uri morál mellett, oly mértékben alakította azt át. Ha az angol gentleman típusban harmoniásabban olvadt a két erkölcsi rendszer eggyé, mint a gyáros vagy nagykereskedő porosz junkerben, ennek kevésbbé a német feudealizmus nagyobb nyakassága, mint a német indusztrializmus későbbi felvirágzása az oka. Amiről Wagner Hans Sachs-a a Mesterdalnokokban oly bübájos költészettel álmodik, az a világfolyamat, hogy az ur polgárrá, a polgár urrá váljon, minden nemzet számára a fejlődés utját jelöli.


Vajjon számunkra is? Yves Guyot a kereskedelemről szóló kézikönyvében azt irja, hogy midőn Alexandriának araboktól történt elfoglalása után az indiai kereskedelem Byzáncnak vette útját, a forgalmat Németország felé magyar és bolgár kereskedők bonyolították le, akiknek Zimonyban voltak raktáraik. Eltekintve attól, hogy a VIII. században magyarok még aligha laktak Magyarország területén, a szabadkereskedelem tudós apostolát egy honfitársa cáfolja meg, aki a XII. században járt Magyarországon és azt irja: „Esztrigun hires városában sok ország kincseit vitték a Dunán, jött oda velencei ép ugy, mint orosz, még örmény kereskedőkből is gyarmat alakult”, csak épen arról nem szól a francia krónikás, hogy magyarok is kereskedtek volna, Mert lehetséges ugyan, hogy miként a magyar kereskedelem egy histórikusa (Kerekes Gy.) irja: a XII. század derekán Velencében és Konstantinápolyban megfordultak magyar kereskedők, de ez legfeljebb ezt jelenti, hogy magyarországiak voltak, de alig tehető fel, hogy az árpádkorabeli magyarság, amely minden ízében kifejezte a honfoglalók harcias, katonai tipusát, a kereskedésben számot tett volna. Ilyen szociológiai csodában már csak azért sem hihetünk, mert történelmi források tanuskodnak róla, hogy kereskedéssel elsősorban a Volga mentéről ideszármazott mohamedán izmaeliták foglalkoztak, Székesfehérváron olaszok, Pesten beköltöző németek telepedtek meg. A magyar királyok privilégiumokkal támogatták ugyan a kereskedelmet, de a magyar városok, az egy Debrecen kivételével, idegenek voltak, mert mint az üzleti élet gócpontjait idegenek lakták. Közismert, hogy Sopron városának még 1543. évi statutuma szerint a község helytelennek és veszedelmesnek tartja, „dass den hierherkommenden Fremden Hungarn in der Stadt Herberge gegeben werde.” Hiába nevezte Róbert Károly a pozsonyi városbirót komájának, hiába emelte Zsigmond király 1504-ben a polgárságot országos renddé, a magyar nemességet mindez nem csábította. Ha lehet, még romlott a helyzet a török hódoltság után, midőn Magyarország Ausztria gyarmatává sülyedt. A magyar nem foglalkozik kereskedéssel, irja Grünwald a XVIII. századról, az a németek, rácok, görögök, örmények és zsidók kezében van. Görög és kereskedő egyet jelentett s ha a faluban a görög kereskedő meghalt, a falu kiküldött valakit görögöt vagy örményt keresni, ha pedig ilyen nem akadt, a kiküldött azzal jött vissza, hogy „zsidót hoztam görögnek”. Minthogy a kereskedés és ipar idegen kézben volt, a magyar uri osztály nem is sokat törődött vele. Midőn emiatt egy-egy messzelátó elme, mint Berzeviczy Gergely keservesen kifakad, Kazinczy azt irja róla Berzsenyinek: „Olvastad e munkáját, amiben hideg vérrel, sőt mintegy óhajtva prophetizál, hogy mi austriacusokká leszünk magyarokból s akkor aztán lesz commerciumunk.” Vagy idézzem-e báró Orczy Lőrincet, aki a magyar uri rend egész gondolat- és érzésvilágát önti rímekbe :


Itt vagyon közöttünk a nagy vetekedés Illik-e magyarhoz csalfa kereskedés, Mivel ebből jöhet erkölcsvetemedés, Mit mondasz, mire megy az íly vetélkedés?


A földbirtokos, katonáskodó és hivatalnokoskodó nemesség nemcsak, hogy szolidaritást nem érez a kereskedővel és iparossal,


hanem szinte büszke rá, hogy az idegen kezekben van. Széchenyi és Kossuth nemzetfelrázó munkája ezt az ethikai értékelést alig birta megváltoztatni. Erdélyi János a negyvenes években megjelent posthumus könyvében (Nemzeti Iparunk) irja, hogy a kereskedői rend megbecsülése úgy „éretik el a legbiztosabban, ha ezt a kiváltságos rend nemcsak nagyobb figyelemre, hanem vele való társalgásra is méltónak tartandja. Minden más művelt országokban a kereskedőkből ministerek, hercegekből, lordokból, grófokból kereskedők lesznek: akkor nálunk sok, még magát művelt férfinak tartó nemes is a legbecsültebb és értelmesebb kereskedőt zsidónak vagy csalárdnak nevezi és pedig csak azon okból, mert a földesurnak eladó gyapjára kereskedői észrevételeit előadni bátorkodik vagy a kiszabott árt kereskedői kilátások szerint önkára nélkül elfogadni nem képes.” Jellemző módon jegyzi meg a könyv kiadója, Fényes Elek e fejezethez, hogy ha a kereskedői rend eddig nem nagy becsületben tartatott, annak röviden oka az, „mert ilyen rend még nálunk nem volt, a zsidók és mindennemű kupeczek pedig épen nem valának képesek e rendről magasztos eszmét költeni a magyar nemes fejében.” Fényes Elekről tudva van, hogy a statisztika tudományának első képviselője volt Magyarországon és a statisztika csak társadalmi tényeket regisztrál anélkül, hogy okait keresné. Ezért hát ő sem fürkészte, hogy voltaképen miért nem volt Magyarországon magyar kereskedői rend? Ugy gondolom, a kérdésre már megfeleltem azzal a megállapítással, hogy a kereskedelmi szellem nem felelt meg a magyar uralkodó osztályok történelmileg kialakult lelki hajlamának.


Akármilyen tarka volt is az a népvegyülék, amely a IX—XII. századig: Árpád honfoglaló törzseinek felsőbbsége alatt a Dun[a-z] [A-Z]isza ethníkai kohojában eggyé forrott össze, akármilyen tudományos képtelenség is ennélfogva ma ősmagyar vagy fajmagyar testi vagy lelki alkatot emlegetni, mert egyformán magyar mindenki, aki magyarul beszél, érez és gondolkozik, mégis tagadhatatlan, hogy egy évezred multán sem enyészett el az uralkodó osztályoknak sajátos jellege, amelyre a hóditók bélyegüket reányomták. Anatole France emlékezik meg arról a cassoulet-ról, amely évszázadok óta lassu tüzön fő, hol ujabb aprított hust, hol főzeléket hajit bele a szakács, hol füszerezi, hol vizet önt hozzá, de a zamatja, íze a századok hagyományaiban eggyé olvadt. Ilyen cassoulet, ilyen bogrács a magyarság is, amelynek ízét, savát évszázados harcok tüze tartotta meg eredetiségében.


Ha azt a jellemzést vizsgáljuk, amelyet a magyar nép élesen látó szemlélője, Hermann Ottó adott a magyarságról, aki a nyilt és bátor fellépésben, a lovagiasságban, a komoly méltóságban, hivalkodásig fokozódó önérzetben, ékesszóban, költői hajlamban, a kitartó, állandó munka iránt táplált ellenszenvben, a pártoskodásban és pörlekedésben, de mindenekelőtt a vitézségben és uriasságban látja a szembeszökő jellemvonásokat, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy mindezek homlokegyenest ellenkeznek a kereskedelmi szellem alkotó elemeivel. Nincs tehát abban semmi különös, hogy a magyar uri osztály, amely szellemi felsőbbségét a meghódított és beléolvadt népelemekkel szemben is meg tudta őrizni, ép oly távol állt és sajnos még ma is távol áll az üzleti szellemtől, mint akár a török vagy más uralkodó fajta. Kommerciális anti-talentuma, amely a kereskedelemben mindenekelőtt számottevő szorgalommal, takarékossággal, megalkuvással, élelmességgel, kitartással és számítással rikító ellentétben áll, még jobban kiéleződött, amióta az uralkodó osztályunkat mostoha gazdasági sorsuk, a középbirtokosságnak anyagi romlása, a katonai típustól eltávolítva a hivatali életbe sodorta. És ma, amikor a világháboru legnagyobb tanusága szerint a népek sorsát nem a vitézség, hanem a kitartás dönti el, a magyar uriosztálynak egykor csillogó tulajdonságai is a mult esztétikájává halványulnak. Ezzel szemben az uri szellem, amely a gazdasági gondolatot uraló korban az anakronizmus groteszkségével hat, a társadalmi bevettség, az osztályhoz tartozóság érzésén alapszik. Már az a hasonlat, amely szerint 48-ban a nem-nemeseket bevették az alkotmány sáncaiba, militarista jellegzetességgel fejezi ki, hogy a Verbőczy una eademque nobilitas-a, ha törvényes előjogairól a kényszer hatása alatt lemondott is, mint társadalmi fogalom tovább élt. Uj elemek, arrivé polgárok, honoráciorok, tisztviselők növelték számát, de nem változtatták meg szellemét. Ennek alapgondolata, hogy az állam az uri osztály patrimoniuma, annak politikai vezetésére, igazgatására tehetség, tudás és tisztesség egymagában nem ad jogcímet, hanem csak az u. n. történelmi osztályok érzésvilágának áthasonitása, ami természetesen fokozottabban várható azoktól, akik azt már elődeiktől örökölték át, mint a bevettektől, akik csupán türt elemek s a törvényes egyenjoguság előnyeit csupán oly mértékben élvezik, amily mértékben buzgalmi tulzással igyekszenek a defectus natalium-ot felejtetni. Innen ered az egész világon elterjedt, de nálunk különösen nyomatékos protekciórendszernek kettős gyökere. Egyrészt tanuskodik arról, hogy a protegált lelkileg valóban nostras, vagyis a kaszthoz tartozó, másrészt biztonságot nyujt, hogy a protegált hivatali müködésében az úri felfogás szerint szokásos „szívességi” alapra fog helyezkedni. Társadalmilag az uri szellemet a lovagiassági formák szorgos megtartása jellemzi, azoknak nagyrészt elavult erkölcsi tartalma nélkül, aminthogy a XX. század társadalmi és gazdasági életében a XII. századbeli lovagi ethika cselekvési normái szükségszerüen a groteszk komikumnak azt a kacagó képét mutatnák, amelyet Mikszáth Uj Zrinyiász-a klasszikusan örökitett meg. Ez az ellentét elég gyakran eredményez összeütközést, amelynek kiegyenlítésére a lovagias kor tragikomikus csökevénye, a párbaj szolgál. Minél csekélyebb az egyén belső erkölcsi értéke vagy az önbizalma, annál jobban kiélesedik a point d´honneur. Kiáltó ellentétben áll a kaszinói szokásoknak kényes követésével az a nagystilü nemtörődömség a gazdasági kötelezettségek teljesítésében, amely még nem is oly régen uri virtust látott abban, ha valaki revolverrel kényszeritette a hitelezőt, hogy a bemutatott váltót lenyelje, amely egy cseppet sem háborodik fel azon, ha a szolgabíró hivataloskodása alatt napokig vadászik, ha a miniszteri hivatalnok egy-két órával megrövidíti az állam iránt vállalt munkakötelezettségét. Kifejezést nyer az uri szellem a társadalmi érintkezésnek oly látszólag jelentéktelen külsőségében is, mint a személyes barátságban nem állók tegeződése, amelynek egybekapcsolása a szokásos megszólítási formákkal, mint pl. „kérlek kegyelmes vagy méltóságos uram” jellegzetesen emlékeztet a tisztikar kötelékében megszabott érintkezési szabályokra. Gazdaságilag az uri szellem megkívánja annak a látszatnak a fentartását, mintha a gavallérság az elmult vagyoni jólét kifejezője volna. Szemmellátható takarékosság, kifelé szükös életszínvonal a smucigságnak meg nem bocsátható s bizonyára ezért magyarul ki sem fejezhető vétkét árulja el, amelyet a hajdan kizárólag idegen kereskedelem képviselt. Ahogyan a kereskedőnek az ujabb korban kifejlődött irre ilis tipusa, hitelképességének bizonyítására az élet külső formáiban vagyoni viszonyait messze meghaladó pazarlást üz, oly életmódot folytat, amelynek költséges volta a valóságban meg nem lévő tőkeerőre enged következtetni, akként a uri szellem hazug gavallériája társadalmi presztízsét egy rég elmult kor vagyoni bőségének fitogtatásával őrzi meg. Igaz ugyan, hogy a vagyonilag már a XIX. század derekán tönkrement középnemességnek volt és van egy számbelileg vékony rétege, amely az uri szellemet, a junker gondolkodást és kaszt érzést a koldus spanyol grand bűszke szegénységének megfelelően egyensulyozott életszínvonallal köti össze, de az uri morálnak színezetét nem ez a tiszteletreméltó kisebbség adja meg, hanem az a főleg vidéki elem, amelynek Mikszáth „A Tóth Mari esete a Noszty fiuval” vagy a „Kozsibrovszky üzletet köt” cimü emberi dokumentumaiban, sajnos, nem karrikaturáját, hanem tipusát rajzolta s amelyet Herczeg Ferenc a Gyurkovics lányokban és fiukban oly rokonszenvesen elnéző atmoszférában eszményesitett meg. Ez az uri osztály az, amely mint u. n. történelmi osztály vagy a modern időknek jobban megfelelő kifejezéssel vezető intelligencia, az állami életben magának kizárólagosságot követel vagy legalább is megköveteli, hogy a hozzája nem tartozók szellemét és morálját magukra is kötelezőnek ismerjék el. Helyzetéből és hagyományaiból következik, hogy a nyugati demokráciáktól eltérően, ahol az állami hivatalnok magát a közönség szolgálatában állónak tekinti hisz Angliában a miniszterek magánfelekhez intézett hivatalos leveleiket is your obedient servant aláírással fejezik be nálunk a hivatalnok, a rangban alacsonyabb még inkább, mint a rangban magasabb, a közönséget tekinti alárendeltjének és rideg kegyet oszt, ha vele szóba áll. Elszomoritó, hogy fel sem tünik, mily szégyenletes, ha a nagy üzlet élén álló kereskedő, a gyáros, nagyiparos, akinek a miniszteri titkárral vagy szolgabiróval van dolga, mily meghunyászkodó és alázatos magatartást tanusit, ami természetesen a társadalmi érintkezésben is visszatükröződik, ha és amennyiben erről szó lehet.


Mindenütt és mindenkor az uralkodó osztályok erkölcse és szokásai szabják meg valamely társadalom életviszonyát. Magyarországon, ahol magyar polgári osztály a már mondott okokból nem fejlődhetett ki, a kereskedelem erkölcseiben és szokásaiban behódolt az uri osztály szellemének. Ez a seigneuriális szellem, amely a katonai eszményhez, a hősi típushoz idomult hagyományokat fejezi ki, természetesen szöges ellentétben áll a kereskedelem és ipar fogalmából következő polgári gondolkodás és érzésvilággal. Az előbbi hangsulyozottan nacionalista, az utóbbi a nemzetköziség irányában halad, az előbbi a születési arisztokrácia gondolatának kedvez, az utóbbi demokratikus, az előbbi a fizikai bátorságban látja a legnagyobb erényt, az utóbbi a szorgalmas munkában, az előbbi duhajkodó virtusban, vadászatban, kártyában talál szórakozást, az utóbbi nyárspolgári örömökben és igy tovább. Minthogy a magyar kereskedelem saját osztályöntudatának hiányában kritikátlanul meghajolt az uri osztály erkölcsei és szokásai előtt, sznobizmusa menthetetlenül komikus félszeg helyzetbe hozta. Ennek tulajdonitható, hogy a kereskedö, az iparvállalat tulajdonosa, ha kivételesen maga is nem tartozik az uri kaszthoz, hetedrétgörnyed a nepotizmus szülte miniszteri tanácsos előtt, hogy a kereskedelmi világ társas életében még mindig fokozottabb megtiszteltetést, előkelő tónust jelent, ha a meghivott vendégek közt uri kaszinótag, miniszteri tisztviselő vagy katonatiszt is szerepel, mint ahogy régebben előkelő pesti vendéglők a pincérekkel és az ételnemüvel együtt szállították a hagyományos generálist és püspököt. Ez az oka, hogy a kereskedelemnek és az iparnak szorgalmuk és tehetségük segélyével sikeres képviselői még mindig buknak a nemességre, kormány- és egyéb tanácsosi cimekre, rendjelekre, amelyek a militarista és seigneuriális társadalmi szervezetnek logikusan kiegészítő részei voltak, de amelyeknek az indusztriális társadalomban csak az a talmi értéke lehet, aminőt egy letünt kornak visszfénye rája sugároz. És ez magyarázza, hogy meggazdagodott kereskedők versenyistállót tartanak, holott a fajlótenyésztés az autók korában csak a lovagkor csökevényét képviseli, hogy a párbajt, mint az uri érzésvilág intézményét magukra kötelezőnek ismerik, szóval szokásaikban hűségesen ragaszkodnak annak a kasztnak a hagyományaihoz, amely már maga is kezdi felismerni, hogy ideje lejárt.


Ha valaki John Ruskin-nak, aki a XIX. század derekán mindenkinél nagyobb hatást gyakorolt az angol intelligencia gondolkodására, az Unto this last-ban a Becsület Gyökereiről irt remekét és Arthur Ponsoby-nak, a volt munkáskormány külügyi államtitkárának, The decline of aristocracy cimü munkáját elolvassa, meggyőződhetik róla, hogy az uri katonai és az indusztriális szellem összeütközésének problémája a világ első kereskedelmi nemzetében sem oly régen oldódott meg. Még Ruskin szükségesnek látja annak bizonyítását, hogy a katonai foglalkozás becsülete, amelyet a vele járó önfeláldozás értékelése vált ki, mását találja a kereskedő hivatásában is, amelynek lelkiismeretes betöltése nem egyszer egész létét teszi kockára azoknak az összességi céloknak az érdekében, amelyeket a kereskedelem szolgál. Már Ponsonby könyve nem agitációs irat, hanem szociológiai ténymegállapítás s még nála is szemléltetőbben mutatja be Galsworthy Forsyte Saga-ja, hogy az üzletvilág ethikája lépésről-lépésre miként hóditotta meg az angol társadalmat. Ha az erkölcsi életfelfogásnak átalakulása Angliában hasonlíthatatlanul kedvezőbb feltétetek mellett is ily későn következett be, alig érhet joggal a vád, hogy a probléma felvetésével Magyarországon nyitott kaput döngetünk. Bizonnyal akadnak ugy a kereskedelem, mint az urikaszinók világában, akik ezt az ellentétet: vagy kellemetlen társadalomlélektani közhelynek vagy mondva csinált szőrszálhasogatásnak fogják fel, de sajnos annál kevesebben, akik a probléma tagadásának gyakorlati következményeit is levonnák. Il y a des choses qui se disent mais ne se font pas. Nem szókimondási készségem hiánya késztet e kijelentésre, hogy a hiba, ha ugyan a társadalmi ethika szükségszerü fejlődésében hibáról szó lehet, inkább a kereskedelmi, mint az uri osztályt terheli.


Nemcsak azért, mert az utóbbi természeténél fogva konzervatív, hanem azért, mert az erkölcsi értékelés tőkéje többé-kevésbé önkéntes adakozás filléreiből gyül össze. Sznobok nélkül nincs arisztokrácia, udvaroncok nélkül nincs király és a presztízst azoknak az elismerése adja, akikkel szemben gyakorolják. Ha meg is felel az erkölcsi, jogi és egyéb társadalmi értékítélet törvényeinek, hogy az elmult időknek a forgalomból kivont pénznemében számol, épen a kereskedelemnek nincsen oka, hogy a saját céljaival ellentétes gondolat- és érzésvilág szolgálatába szegődjön, még akkor sem, ha ennek elismeréséből, ideig-óráig konjunkturális haszon reménye kecsegteti. De nem érdeke az u. n. történelmi osztályoknak sem, hogy azt a hitét legyezgessék, mintha az alapjában harci hagyományokon nyugvó életfelfogása, amely az idők során földesuri, megyei és hivatalnoki szellemmé szelídült, létét biztosithatná. Már a kiegyezés idejében a magyar középbirtokosság javarészének talpa alól kicsuszott a föld, csak a Tisza korszaknak “a gentry-t fent kell tartani” jelszóval folytatott hivatalnok politikája mentette meg ideigóráig a végső pusztulástól, amely felé a negyven év alatt meghusszorozodott jelzálogteher sodorta. Trianon kihuzta az uri és katonai rend lábai alól a földet pótló hivatalt és csak önámitó strucpolitikusok nem veszik észre azt a végzetes katasztrófát, amely előtt az u. n. nemzetfentartó osztályok állanak. Csak esztelen kétségbeesés sugalhatta azt a gyerekesen naiv mentőgondolatot, hogy kisajátítás és a verseny erőszakos letörése utján szerezheti meg az egykor megvetett gazdasági pozíciót, hogy a gondolkodás és érzés középkori vértezetével vonulhat be üzletekbe, bankokba és iparvállalatokba. Még jelképiesen belül viselt lovagi páncélban sem lehet a pudli mögé állni, uri allure-ök nem pótolhatják az ipari és kereskedelmi tudást, kaszinómodorban nem lehet űzleteket kötni és párbajpisztolyok nem alkalmasak váltókötelezettség teljesítésére. Ha a magyar történelmi középosztály el akarja kerülni sorsát, erre csak egy módja van: meg kell tanulnia dolgozni a szónak nyugateurópai értelmében, mert miként Szent István idejében nem volt más választása a magyarságnak, mint a nyugati kulturát jelentő kereszténység felvétele, ugy ma is csak a munka demokráciájának őszinte és fentartásnélküli elismerése mentheti meg az enyészettől. Üzleti alapra kell helyezkednie, akár a kereskedelem, akár az ipar vagy a mezőgazdaság a munka területe. Ebben pedig csak az üzletvilágnak hagyományaiban gyakorlott kereskedelem szelleme mutathat példát azzal, hogy önmagát megbecsüli, önérzetét érvényesiti, strazzáját és főkőnyvét nem igyekszik elfakult kutyabőrbe kötni. Mert bármennyire tiszteljük is az elmult idők hősi tetteit vagy gyönyörködünk letünt korok patinájának művészetében, az a nemzet, amely állandóan hátrafordított fejjel halad a népek rögös országutján, könnyen elbukik, mielőtt a jövő ígéretének földjére elérhetne.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal