HU  |   RO  

Korunk 1926 Április

Makkai Sándor — Ördögszekér


Molter Károly

Mikor olvastam, megpróbáltam például a zalamegyei olvasó szemével kritizálni. Egy kicsit a Rajna melletti idegen szemével is. Ott is, emitt is, nálunk és mindenütt nem érdem mostanában a regénynek őstörténelmisége. Hogy is hallottuk pedig: a nemzet zivataros századaiban szívesen menekül az olvasó lelke a múltba, hogy elvonatkozhassék a megingott etikájú jelentől. S a nyájas olvasó e menekülés alkalmával első szóra bocsátja meg a regényírónak, ha a történelmi szereplők cukrosvizzel öblögetik a szájukat s amikor megölnek valakit, előbb engedelmet kérnek a XX. század olvasójától. S a nyájas olvasó türelmét veszti, ha megkedvelt regényalakjai komolyan kezdik venni századukat és úgy viselkednek, mintha nem is volnának tekintettel késő olvasóikra és a körülményeivel számoló íróra, mintha valóban lettek volna és imperative viselkednének íróval, olvasóval, ízléssel, fantáziával és akár az időtlenséggel is! Mintha pontosabbak volnának önmaguk szemében, mint mi, akik elbíráljuk a cselekedeteiket. És mintha semmi tekintettel se lettek volna arra, hogy valakik valaha hozzájuk is visszavetődnek Erdélybe felejtkezni.


Erdélyben? Mostanában szólásforma lett, hogy Erdély a történelmi regény klasszikus termelőtalaja. „Erdélyi érzék”-ről beszélünk, ehhez meg már csak művészi elevenítés és valamelyes eltanult, artista közöny kell, bujkáló lokálpatriotizmus ha mindjárt emberhúst mértek is ugyanakkor Európában kicsit szűkös, szomszédbakacsintó, atyafiságos régieskedés, tér- és időtanulmány és a „nemes és nemzetes” cím helyes használata, kicsi folklore, kevéske földszag, kellő példálódzés a jelenre és készek a rekvizitumok, melyekkel kulissza és mese históriai regénnyé varázslódik.


Fentebb említett félhivatalos szólamokat nem kell túlságosan komolyan venni. Ezek a rekvizitumok erdélyi történelmi regénynél valóban kellenek. De „kopasz fejen csak egy hajszál” ezek az erények, melyekből Makkai Sándor sohase merészelte volna sötétszép fátum-regényét életrehívni. Nem tudott volna csontvázig nézni, bűn és borzalom gondolatát nem kisérhette volna orvos gyöngédségével páciense iránt, nem éreztethette volna a végtelen bocsánat búvópatakját, nem bukkant volna rá a részvét vizére, ahonnan csak a kiválasztottak isznak. Az erdélyiség édesbús, olcsó kellékei önmagukban könnyen érdektelenné veszejtik, ami tartósan szép, ha fölhasználójuk nem referál nekem a bármikori Erdély idegállapotáról, ha le nem győzi indiszpoziciómat a kiráncigált korrajzzal szemben, ha, igenis, tekintettel nincs arra, hogy én az előbb rádiót hallgattam, érdekes, finom művész távolbahatása alá kerültem, ha nem tudja az a történelmi regényíró, hogy az emberek akkor, mikor például tizet irának ezerhatszáz fölött, csak éppen más ruhában, hitványkodtak és hősködtek, gyűlöltek és szerettek, buktak és emelkedtek, babonásabbak voltak és nem a tudással hívőbbek, mint mi, a harcos vallás, azaz vallástalanság kortársai. Ha meg az író „a mult, a mult!” fölkiáltással irodalmi díszruhát ölt és hámozatlan hagyja előttem a sallangos, jelszavas korok embereit, ha korfestő kárpitos csupán, aki ihletést mímel a sárgult pergamenekből vagy ha kolonc és nyűg rajta, ami történelem, akkor csatoljon írásához mázsányi türelmet és appeláljon regényes honfihajlamaimra, hogy elolvassam, ami nem érdekel, hanem csak kötelesség.


Mi az, ami érdekel e történelmi regényből ? Bizonyos, hogy ha ezt a regényt a Rajna közelében irták volna a harmincéves háború Németországáról, akkor is elolvasnám. Talán nagyobb zajt is csaptak volna már vele a magyar nyelvterületeken. Pro és kontra, ahogy szokás a közönség legmagasabb rendű és legalacsonyabb ösztöneinek felkeltésére. Ennek a regénynek terjesztője a széphagyományú erdélyi olvasók közt elsősorban a bátorsága. (Akiknek nincsenek szép hagyományai az olvasók közt, nem olvasók a szememben, csak divat- és szenzáció bábjai !) A bátorság bibliai tulajdonság, ókori hagyomány: csak művészi Kendőzését tűri az igazságnak. Hogy Erdélyben a Bátoriak koráról ne beszélhessen valódi művész Kemény Zsigmond és Móricz Zsigmond után igazat, hypokrizis volna. S aki elolvasta ezt az érdekessége miatt is megszakításokkal alig olvasható könyvet, reszketni fog a nuditásaitól, mint a gyermek, aki szüleje valamilyen főbenjáró bűnét akaratlanul tudja, meg. És örülni fog az író titkos képességén, mellyel ugyanúgy tartja fogva azt a hitünket, hogy világszép Bátori Anna jó, csak neveltetése és végzete taszítja örvénybe, ahogy Móricz Zsigmond hiteti el Betöri Gábor minden hitványságán keresztül, hogy ez a fejedelem nagyratermett, csak mivel önmagén nem tudott uralkodni, méltatlanná lett arra is, hogy Erdélyországon uralkodjék. Ez az elhitető képesség nem előírásos és forrása az a szeretet, mellyel minden röntgenszemű lélekbúvár rendelkezik, mikor szemügyrevett alakjaival hosszasabban elbabrál, mellyel konstruál és szélbont emberszíveket és az egyszer életrebocsátott lelkeket saját törvényeik szerint engedi halálukig a sors kezére.


A hindu „karma”, az elmúlt, a leélt életeink jócselekedeteinek emléke negatívumában is igaz: őseinkben lefolytatott életeink gonosztetteinek homályos emléke épenúgy elhatalmasodhatik rajtunk. Örök jaj, akinek ilyen őseire lehet visszanéznie, akit az ilyen ősök determinálnak, akiben erősebb a „vér” a vétónál s aki a társadalom legmagasabb szféráiban a „mindent szabad” légkörében siketül meg a legmagasabb felelősség parancsszavára. Ott aztán csak a nagyság és a teljes züllés hajszálhídjáig jutni és megszédül a fej az öröklött vér lüktetésére.


Bátori Anna, a milieu-elmélet szörnyű áldozata megmenthető még, amikor Bethlen Gábor közelébe kerül? Ime a hajszál-hid, a hely, ahol a hősnő bocsánatot nyerhet aggódó mindnyájunktól. S ezen az ugróponton megint a vak véletlen löki alá a feneketlen ingoványba a tisztaságba görcsösen kapaszkodó, veszendő lelket. Mint aki a lápba fullad, nemcsak a haláltól érzett félelem, hanem a szennytől való irtózás is érzik itt Annán és nincs olvasó, aki ne érezne ehelyütt a legmélyebb, tragédiára emlékeztető, consentiv sajnálkozást, mikor hallja, hogy Bethlen már vőlegény. De itt érezhető a regény szerkezetében a történelmi nyikorgás is : ha Bethlen nem volna a nagyramenendő, históriai Bethlen, ebben a válságban lehetelt volna fölbuktatni Bátori Anna életében egy akármilyen, akár gondolati, de lényeges vénséget, melynek levezetése megmentené a nagyszerűen fölgörditett regény végét a fatális eséstől. Kevesebb szánalmat és több csodálatot sugallt volna belénk az ezután már csak szerencsétlen és nem grandiózus elbukott iránt.


Ez a regénybefejezés azonban csak az egyéni tragédia szempontjából kifogásolható. A regény műfaja nemcsak hogy nem zárja ki ezt a finom, morális melancholiát, melyben az Ördögszekér virág-jelképe leánytestet ölt és kóróvá lesz, hanem egyenest szebbnek mutatja, a humánum fájdalmával és a természettel rokonabbnak érezteti Bátori Anna sorsát. Általában a könyv második jó tulajdonsága a bátorság után a szépség. Friss mesélőkedv, szavak jókedvű bősége, egyszerű, keresetlen előadás, akciós érdekességgel való titkos kötése az olvasónak, jókaias eseményhalmozás és modern artisztikum próbája, bonyolult bűnök szimpla életkörülményekkel, szinte népies motívumokkal való összeházasítása, minden körmönfont praktika nélkül, habozással nem súlyosbított, határozott jellemek pozitiv rajza és a szenvedélyek gáttalan ereje, mely közelről zúg, nem bölcselet megszépítő madártávlatából s mindez a homálynak nyoma nélkül, a köznyelv megnemesített, kevésszer rétori nyelvén : ezeken felül mért mondjuk egyértelműen, hogy az Ördögszekér nemcsak érdekes, hanem szép is ?


Elérkeztünk a „lecture”, az „olvastatja magát” sokat vitatott, de el nem döntött kérdéséhez. Makkai könyve építő erkölcsi célzata s építő művészi munkája, félelmetes lélekábrázolása és korszerű biztonsága mellett olvasmánynak is elsőrendű. Állja a versenyt a régbefutott jónevűek olyan írásaival, melyeket kapkodva visznek el a könyvesboltokból. Nagyon lokális dicséret ez, de dicséret idehaza és kicsit érdem az egész világon. Mégis csak az az egyetlen gyakorlati célja van minden írónak, hogy nagyon sokan olvassák. És Makkai könyvét az olvasók jórésze a könnyen olvashatóság okéból fogja szeretni. Hogy aztán a kritikus ezenfelül az esztétikának keveset jelentő erényen túl talál valóban szépet, talál időtlen vagy tartósan szépet, az tulajdonképen a bátorságnál is fontosabb, az az a plusz, mely nélkül nem könyv a könyv, csak olcsó tömegcsalétek. Érzéki vásár vagy kaland-kereskedés, sápadt moralizmus vagy kölcsönkönyvtári lappália. Makkai könyvében művészi szenzáció, tehát a legmagasabb szép: a bűnnek a naivitása. Az a dialektikamentes, védtelen és támadás nélküli, világnézet nélküli szimplicizmus, mellyel az alakok a jóval és rosszal szembeszállnak. Szavak haszontalansága, üres pedagógia, a sorssal nem verekedő ernyedtség, a küzdelmes jóság türelmes visszavonulása, szinte fatális bevárása a katasztrófának, a gyengeségnek orgiába züllése és a megbánás vanitása: megrázó több jelenetben is ebben a könyvben. Az olvasó kimentetett az etikai rossz hatása alól, mert felsőbb hatalmak pathológiai szörnyűsége nyűgözi le a jámborság aklában vétkező emberekel, de nem mentetett ki a jellemek és szenvedélyek rút csatájából kihangzó örökszép, örök-emberi segítségért-sikoltás hatása  alól, melynek szövegét láthatatlan művészkéz írja a lelkek alján, míg az elesők könnyei arcunkra csorognak és úgy égetnek, mintha okai és részesei volnánk a naivul pusztulás divinális eleveelrendeltségének. A felsőbb erők nemcsak a magasba ragadnak, hanem a mélységbe is löknek: nincs az a balance, mely ember sorsát módosíthatná a túlnyomó és roppant Végzettel szemben, mely előtt hányódni, harcolni és elbukni— fájdalmasan szép.


Az Ördögszekér fájdalmasan szép. Mint a halál vagy mint sűrű élet a halál előtt. Van valami meggondolatlan, reflexiónélküli sietés, bájos elnagyolás ebben a halmozott, iszonyú életrajzban. Mikor a talján ledérségű művész-mester a művészet külsőségeivel rombolni siet a gyermeklelken, mikor Bátori Gábor bűnre csábítja húgát is, mikor Bátori megöli a török ifjút s utána iszonyút vétkezik, ebben a diabolikus filmben, vagy mikor a börtönből mentik meg a halál elől Annát ecsedi cselédei, ezekben a túlzsúfolt képekben kézzelfogható az író szabadulni-akarása a cselekvés lidércnyomásától. De az egész regény siet és jóval több tényt és történetet présel néhány száz oldalra, mint Móricz a kétszer akkora „Tündérkert”-be. Amit az előszóban mond Makkai etikai magyarázatul, az a művészi szerkezet vádja lehet: „a boszorkány” parancsolta az iramot és azért nem élhetjük ki élete viharszép regényszerűségét.


Ezt az ökonomiátlan, fiatalos pazarlást, a tárgyadta hatalom ki nem aknázását, Makkai lyrátlan valószerűségét el akarja a regény drámai derűje. Tragikus tárgynál is érezhető ilyesmi, ha csupán az alkotó kezét nézzük. Makkainak kevés vagy semmi a kétsége, mintha emberinél magasabb erőnek adna számot néhány földi lélek gyűszűnyi kárhozatáról Nem rideg ez a számadás, olyan, mintha néhány halandó gyermek fölpanaszolná Istennek : nézd, mivé hagytál lennem és nincs mentség! Azért olyan magával ragadó Bátori Anna futása Nyugatra, futása önmaga és naptalan Keletje elől, mert hátha ott van mentség, hátha ott enyhet ád az egyensúlyozott hosszútürés, a tudomány és hit remeteségébe menekült testvér szelídsége? Az itthagyott szülőföldről hozott reménytelensége, a haza erkölcsi itélöszékének rettegése, a Bethlen-alatti Erdély komor tisztessége, mint lovas mögötti halál, sötét gond-uszályt éreztet a futó után és olyan fátyolos derűt ad a történet befejezésének, amilyet a gonosztevő érezhet az Ítélet kihirdetése után, amikor már a lelke nyugalmával akar számolni. Ez a bűn becsületének túlvilági derűje. Folytatása annak az égi, gyermekes könnyelműségnek, mellyel a két végzetes Bátori-testvér züllésre hajlik, majd makacsul tetézi romlását és néha úgy viselkedik, mintha belenyugodott volna infernális életének kényszerűségébe. Ez a derű vagy egykedvüség a pokol tüzének földrefénylő tüneménye, olyan lelkek gloriolája, akik nagyszerű környezetben világraszóló jóság heroldjai lehettek vol a, míg igy csak ..ártalom és átok a testük visszfénye. Ördög eljegyzettjeivé leltek, holott hajszálon múlt, hogy Isten felkentjei leheltek volna. Emberek ők, ingatag porhüvelyben lakó részei a jó és rossz közt választani engedő világerelynek.


                     A regény meglepő érettséggel, rutinnal és a kiforrott alkotó gondjával faragótt mellékalakokat mozgat. Bocskay, az öreg Bátori, a tán nem eléggé tarka és kellően ki nem pallérozott művész, az ecsedi várnép s a vár belső-cselédei, a fonójelenet igaz figurái, a mostohaanya és boszorkája, Pál testvér keresztény, rózsaszínű kvietizmusa, a Bátori Gábor cimborái és az ecsedi politika históriai táncvigalma : meglepő alkotóenergiát jelentenek Makkai eddigi, jórészt vérszegényebb vagy elméletibb alakjaihoz képest. És Bethlen Gábor intakt nagysága, ez az ártól és habtól hiába freccsentett szikla, művészpróbává nőtte ki magát a regényíró Makkai kezén! El nem vitatható ezután, amint mér Tabéry, Berde, Nyírő, Ligeti és Pálffyné után látható volt, hogy Erdély prózája nagy feladatok elvégzésére teljesült. Makkai súlyos vállalkozása teljes sikerrel járt. Erdélyiek erdélyi mondanivalóját bátran viheti ő is világgá, vége a provinciálisok fölötti mosolynak, itt a magyar teremtőerőnek tisztelet jár, ahol ez a regény meg tudott születni


                Nem tudom, dicséret-e vagy gáncs, hogy Makkai mennyire mentes minden idegen izmustól. Külön följegyzésre érdemesnek találtam ez ismertetés végén, mert ezt is az iró bátorságénak számlájára kell irnom. Nem hódol ő semmilyen művészeti iránynak, csak a művészetnek. Még csak budapesties földszagot se szállít, inkább vállalja hőseinek szófukar és pillanatnyi együgyűséget, csak ne kelljen divatos humus-tirádákat zengenie. Kultuszt csinál az egyszerűségből, világos beszédből s ha néha archaizál, még ahol fölösen is, nyoma sincs olyasféle önmagukért írt göröngy-hymnuszoknak vagy eltúlzott világképeknek, melyek csak zenével, de nem az agyvelő és szív harmóniájával tagadnak el. Makrainak fogyatékos itt az anyagot metafizikával kapcsoló írásművészete. Hogy szándékkal történt, az kétségtelen: lélekrajzának fekete bubája eget és földet amúgy is egybevont a legfontosabb munkára: emberekben láttatni a világot!


 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal