HU  |   RO  

Korunk 1926 Február.

Beköszöntő


Dienes László

 


 


Korunk gondolkodása, akárhova nyúl, mindenütt problémát talál. Mi a probléma? Egy megoldatlan kérdés. Egy kérdés, amelyre nem tudunk meggyőző feleletet találni. S ma csupa ilyen megoldatlan kérdések vesznek körül.


            Problematikus lett körülöttünk az egész világ. Problematikus életünk gazdasági alapja, az egyszerű kenyérkereset, amelynek szintén elvesztettük szilárd bázisát, problematikusak társaséletünk alapformái, amelyek megrázkódtak, sok helyen megnyiltak alattunk, problematikusak szellemiségünk kiélésmódjai, melyek vagy kiapadtak vagy idegen vágányra terelődtek. Problematikus a tudomány, amely maga alatt vágja szigorú önkritikájának baltájával a megtámadhatatlannak látszott alapot, problematikus a művészet, amely csak keveset tud felmutatni, de elért eredményt nem, problematikus a vallás, amelynek hagyományos formáiból kiszikkadt az élet s amely új formát a lélek transzcendens vágyainak adni még nem tud, problematikus maga az élet, amelynek tartalmat és célt csak a problémákat leiró hit és meggyőződés adhat.


            Nyúljunk bármihez, a legkisebbhez vagy a legnagyobbhoz, problémává válik kezünkben minden. Olyanok vagyunk, mint a görög monda Midás királya, akinek pénzsóvár kivánságát túlságosan meghallgatta az ég s minden arannyá vált kezében, amihez ért. Ugy vagyunk mi is. Mintha értelmünket megátkozta volna egy isten, hogy minden, amihez hozzányúlunk, apró darabokra hulljon szét, amelyeket egészbe összeforrasztani azután többé soha ne tudjuk.


            S miként Midás király, úgy mi is túlságos nagy sóvárgásunk büntetésképpen jutottunk idáig. Felfedeztük a logikus értelem fényét beleszerettünk csillogásába annyira, hogy most már csak benne megvilágitva akartunk látni mindent. Neki adtuk néhány évszázadon át teljes magunkat s csak mikor már mindenünket végletekig kiélezett racionalizmusunk romjaivá változtunk, csak akkor ébredtünk rá, hogy a csillogás, amely elvakitott, csak a hasgató fejszéből kipattanó szikra s nem a világot egyesitő élet derüs állandó fénye volt.


            Renaissancenak nevezzük ma is még azt a kort, amelyben az európai emberi lélek e negatív oldalra való kiélezése megkezdődött. A Renaissance tényleg az az idő, amikor az európai emberiség azt a meggyőződést nyeri, hogy a dolgok megértéséhez csak úgy lehet eljutni, ha előbb szétszedi őket. S azóta három évszázadon át nem csinál egyebet, mint élesiti az értelem boncoló szerszámát s szétszed, felvág, kinyit mindent, amihez csak hozzá tud férni.


S a racionalista analizis segitségével tényleg óriási eredményeket ért el a részlet-ismeretekben: mindenről megtudta, mint a bábuját szétszedő gyermek, hogy nincs belől semmi. A pozitivista-természettudományi kutatás legnagyobb eredményének annak felismerését tekinti, hogya dolgok látható részei mögött nincs láthatatlan mag, amely összetartja őket, az érzéki-tapasztalati jelenségek mögött nincs metafizikai, a fizikai eszközök hatáskörén túl fekvő szubsztancia, amelynek a jelenségek csak  megjelenési formái volnának.


A mindent szétvágó értelmi analizisnek ez volt s csak ez lehetett az eredménye: jelenségek szines, változó világa, amelyet nem tart össze semmi. Egy végtelenül gazdag, ezer formáju káosz, amelyben hiába keresünk egységet.


Egy századokig tartó, hosszú analitikus-kritikus korszak nagyszerüen véghezvitt destrukciójának eredményei vagyunk mi magunk s ami körülöttünk van, minden alkotásunk. Anyagi és szellemi romok vesznek körűl: régi termelési formák, amelyekről kitünt, hogy csak a kizsákmányolásra válnak be, de nem a társadalmi termelés problémájának megoldására, régi társas együttélési formák, századokon át intézményekbe kijegecesedve, amelyek alkalmatlanoknak bizonyultak az embemek emberhez való viszonyát kielégitően megoldani, régi stilusok, amelyek nem tudják kifejezni többé mai meglátásainkat, régi kutató módszerek, amelyek nem tudnak választ adni mai problémáinkra, régi hitek, amelyekben ma már nem tudunk hinni, mert nem felelnek meg lelkünk legmélyebb vágyakozásainak.


A bomlás sivár képe, amelyet korunk úgy anyagi, mint szellemi téren nyújt, nem egy gondolkodót hangolt pesszimizmusra. Megjósolták és megjósolják a nyugati világ alkonyát: kulturánk felbomlóban, társadalmi testünk feloszlóban, gazdasági vérkeringésünk megzavarva, lelki egyensulyunk megbomolva, gyors iramban sietünk a pusztulás felé.


Jogosult-e e sötét pesszimizmus?


Egész világképünk, amelyen a mai európai életről alkotott pesszimisztikus benyomásunk felépül, a dolgok végletekig hegyezett relativitásán alapszik. Minden bomlás, minden zavar legmélyebb forrása egy abszolut pont hiánya, amelyből kiindulni s reá támaszkodni tudnánk. Mert nincs semmink, amiben feltétlenül hinnénk vagy amit feltétlen bizonyossággal tudnánk, azért ingott meg bennünk, alattunk és körülöttünk minden. A relativitás mindent varázsa alá nyügöző gondolatának részletes kidolgozása és az emberi tudás és cselekvés minden területére kiterjedő alkalmazása húzta ki elméleti gondolkodásunk és morális cselekvésünk alól a szilárd talajt.


De a relativitás gondolatának nem kompetenciáján túlterjesztése-e, ha annak alapján alkotott benyomásunkból kulturánk pusztulására következtetünk? Ha minden relativ, az a benyomásunk is relativ, amelyet ma korunkról alkotunk. Igaz, elfogadhatjuk s talán el is kell fogadjuk igaznak amaz állitást, hogy relative, azaz bizonyos szempontból, még pedig az elmult századok fejlődésében feltalálni vélt fejlődési irány szempontjából mai európai kulturánk a bomlás és oszlás képét mutatja, amely nem is nagyon távoli véget jósol De ez a szempont az egyedül lehetséges szempont-e? Éppen a relativitás nagy gondolata tanitott meg arra, hogy ugyanazt a jelenséget mindig több szempontból lehet nézni s hogy mindegyik szempont más képét mutatja. De vajjon ez a szempont, a korunkat megelőző századok fejlődésvonalából vett szempont-e a helyes szempont?


Egy görbe irányát megitélni, igaz, csak már leirt részletéből lehet. De nagyot tévedhetünk, ha a görbe irányát túl kicsiny részletének hajlásából próbáljuk megkonstruálni. Esetleg épen az ellenkező irányba jutunk.


A történelem görbéjének jövő alakulására is csak a már leirt részből következtethetünk. De ma ez a görbe erős elhajlást mutat, hirtelen kanyarodást s mi az irányt tévesen csak az előző


néhány évszázad útjából akarjuk megitélni. S mivel az elhajlás ezzel ellentétes, a görbe mintha visszafordulna, a kulturának, amely amaz irányt képviselte, végét hirdetjük.


Anélkül. hogy igazunk volna. Mert ha a történelem vonalát messzebb követjük visszafelé, rájövünk, hogy ez nem egyenes vonal, amely egy pontból kiindulva a legrövidebb úton törekszik egy célpont felé. Az emberiség történelme hullámos görbe vonalban halad. amelyben az irányok az egyes vonal-részletek szemszögéből nézve időnként nemcsak változnak, hanem egyenesen egymással szembe fordulnak. Anélkül, hogy ez a véget jelentené.


Igaz, végét jelenti azon történelmi szakasznak s e szakasz emberei által egyedül üdvözitőnek tartott irányvonalnak. Végét jelenti e kor legmélyebb érzéseinek és gondolatainak épp úgy, mint az ezeket kifejezésre juttató kulturképleteknek, a kor tár sadalmi intézményeinek, tudományának, művészetének, vallásának. A kor emberére tehát teljes összeomlását jelenti mindannak, amit addig értékesnek és jónak tartott. ami életének tartalmat és értelmet adott. Innen pesszimizmusa.         


Amely azonban csak rövidlátásból ered. Meg nem látásából annak, hogy egy kor relativ szemszögéből itélkézünk az egész történelem fejlődésvonala felett. Ez megbocsátható egy abszolutista kornak, amely megszokta, hogy mindent egy feltétlen hitelesnek vélt mértékkel mér, de nem bocsátható meg a mi relativista korunknak, amelynek leglényegesebb szerzeménye épen annak felismerése, hogy minden mérés csak egy bizonyos mértékhez viszonyitva mér és sohasem ad abszolut, e mérték kompetenciáján tul menő eredményt.


Más szavakkal: a korunkból leszürt benyomást nincsjogunk kiterjeszteni a jövőre. Ezzel szemben a történelem előttünk ismeretes teljes görbéje megtanit valamire, amiből inkább megsejdithetjük jövőnk alakulását. A történelem azt mutatja, hogy egy kultura életében a szintetikus és analitikus korok váltogatják egymást. Vannak korok, amelyek a fejlődés eddig elért eredményeit egy kerek, önmagában egész, grandiózus világképpé összegezik, amelyekben mindennek meg van a maga pontos helye, ahol nincs semmi bizonytalan, semmi relativ. Egy jól megépitett hierarkiát mutat az egész anyagi és szellemi mindenség, amelyben az embernek is pontosan ki van jelölve a maga helye. Ezek a nagy épitő, szintetikus korok. Ilyen volt az európai Középkor is.


De minden szintézis magában hordja felbomlásának csiráját. Minden szintetikus kort egy szenvedélyes analitikus korszak követ, amely részeire bontja az előző kor abszolut szilárdnak vélt világképét s kimutatja annak tarthatatlanságát. Ezt tette a Renaissance-szal kezdődő európai Uj-kor is, amely kőről-kőre haladva lehordta a keresztény középkor abszolut érvényességet igénylő vallásos hierarkikus épitményét s kimutatta nemcsak e kor, hanem minden más kor szintézisének is relativitását.


A szintézisek relativitásának igazolásával azonban még nem törölte el magának a szintezisnek szükségességét. Ez ma is épen úgy megvan és épen úgy él bennünk, mint azelőtt, minden korban. Egy pár évtizedig talán úgy látszott, hogy az emberiség el tud lenni nélküle s tisztán az analizis alapján is tud nagy, hatalmas kulturát teremteni. Má azonban már rájöttünk, hogy ez nincs igy s amit analitikus tudásunkkal alkottunk, az csak civilizáció volt, külsőleges, nagy technikai-gazdasági haladás, de nem benső lelki kultura. S ezzel megértettük azt, hogy a szintézis kell, nélküle igazi nagy kultura nincs.


Ennek a megértésnek vajudása korunk lázas. beteges állapota. A régi, belénk idegzett analitikus világfelfogás béklyóiba zárva, görcsös mozdulatokkal igyekezünk kiszabaditani a hosszu racionalis korszak alatt elzsibbadt intuitiv képességeinket, amelyek reaktiválása megadja lehetőségét egy új szintézis lehetőségének. Racionalista előitéleteink még meg vannak, önkénytelenül még mindig azok szerint gondolkodunk s minden újat, amely elébünk kinálkozik. még ma is a régi kiélt, de még lelkünket üres vázai közé szoritó pozitivistá-racionalista világnézet szempontjából itélünk meg. Még nem tudunk azonnal nem analizálni s relativizálni. Bármennyire épiteni szeretnénk is, még mindig csak szétszedni, rombolni tudunk.


Ez az ellentét a ma embere krónikus lelki krizisének forrása;


S aki hozzá akar járulni a krizis gyógyitásához, csak egyet tehet: igyekezzék ezen ellentétre s ez ellentétnek mélyen a kor lelkiségében gyökerező okaira rámutatni, hogy ezek tudatossá tételével megkönnyitse az utat, amelye kritikus állapotból kivezet. Ez e rámutatás azonban nem egyszerü dolog, egyrészt, mert az ellentét ezer és ezer különböző változatban s sokszor alig felismerhető rejtett formában huzódik meg, másrészt pedig, mert hasznossá csak akkor lesz, ha a mai ember krizisben vajudó lelkét minden útján elkiséri s a naponként elébe kerülő, eleven problémákon mutatja ki a kritikus állapot mélyebben meghuzódó kórokozó csiráit.


A lelki konvulziónk gyökerén fekvő ellentét különösen a multtal szemben történő állásfoglalásunkban jut élesen kifejezésre. Ez az állásfoglalás nehéz azért, mert hogy harmonikus legyen, két ellentétes tendenciánk kiegyenlitését igényli. Az egyik az új akarása és a régi tagadása. De bármennyire rossz legyen is a régi s bármennyire is mást akarjunk csinálni, mint ami a régi volt, mégis érezzük, hogy ez az új nem épülhet fel a mult eredményeinek tekintetbe vétele nélkül. Innen az ellentétes tendencia, amely a mult értékelését kivánja.


Vannak, akik egy elhatározott gesztussal lemondanak a két tendencia szükségszerü kiegyenlitéséről s merész egyoldalusággal valamelyiket kiragadják zsinórmértékül. Egyik oldalon a futuristák, akik csak előre néznek s a multat teljesen figyelmen kivül akarják hagyni. Ezek a kevésbé veszedelmesek, mert kevés meddő kisérlet után a legforradalmibb futurista is kénytelen belátni, hogy az új szintézishez nem elég a szintetizáló akarat, hanem épp úgy kell a matéria is, amelyet szintetizáljon. Ezt pedig csak az eddig elért tapasztalatokból veheti.


A multat tehát eléggé védi az a kiváltságos helyzete, hogy eredményei nélkül a jövő nem lehetséges. Veszedelmesebb a másik irányu egyoldaluság. Azoknak egyoldalusága, akik azt hiszik, hogy egy kiélt szintézisbe új élet önthető s ezért teljesen lemondanak az új igenléséről. Azok, akik azt hiszik, hogy mert csalódtunk a racionalizmusban, a pozitiv tudomány teljesitőképességében, most már el lehet dobni ennek eredményeit s vissza lehet térni a pozitiv tudományt megelőző kor állapotába. Azok, akik azt hiszik, hogy például restaurálni lehet a régi dogmákat, mert ellenségük, a pozitiv tudomány nem tudta helyettesiteni őket újakkal. Vagy azok, akik azt hiszik, hogy vissza lehet térni a régi társadalmi formához. mert az új nem vált be.


Ezek a negativ előjelü forradalmárok, mikor azt hiszik, hogy a multat lehet galvanizálni s ezzel új kulturát teremteni, szintén félreismerik a történelmi szintézis alaptermészetét. Nem lehet az új európai kultura alapjait lerakni másként, mint a most lezáruló analitikus korszak nagy eredményeinek felhasználásával. Minden olyan kisérlet, amely ezen eredményeket ki akarná kapcsolni, szükségképen bukásra van itélve. Az analitikus értelem eredményeit nem lehet nem létezőknek tekinteni, csak olyan magasabb egységben felolvasztani, amelyben érvényesek maradnak, anélkül, hogy egyoldaluak lennének, mivel helyük az egészben kijelöltetett. Nem lehet új vallást elképzelni, amely ellentmondjon a tudomány tételeinek, sem új társadalmat, amely ne honorálja a negyedik rend kivánságait.


Az új szintézisnek tehát, amelynek jönnie kell, hogy Európában új életerős kultura fakadhasson, szüksége van a most lezáruló analitikus kor eredményeire, de szüksége van éppen úgy arra is, hogy az európai lélek kiszabaduljon a túlzottan egyoldalu analitikus beállitottságbóI. s felébredjenek a szintézisre nélkülözhetetlen intuitiv képességei.


Annak tehát, aki egy alkotó jövő eljövetelét akarja, két irányban kell dolgoznia: egyrészt igyekeznie kell kiválogatnia a múlt eredményeiből azokat az elemeket, amelyek a jövő épületének épitőköveiül felhasználhatók, másrészt pedig hozzászoktatni saját magát és kortársait az új szintézis szükségességének gondolatához s ami ezzel együtt jár, felébreszteni az ehez szükséges pozitiv alkotó lelki képességeket.


A jelen füzettel útjára induló szemle ehez a munkához akar hozzájárulni erejéhez képest. Fő rendeltetésének azt tekinti, hogy a Nyugattól e kissé félreeső helyen, a maga szerény hatás lehetőségei között, ráébressze az embereket azokra a nagy problémákra, amelyek megoldása nélkül nyugodt épitő jövő el nem jöhet s adalékokkal hozzájáruljon ahhoz, hogy a nagy nyugati szellemi áramlatok közvetlen érintésétől elzárt, de gondolkodó és tépelődő emberek könnyebben tisztázhassák önmagukban azokat a fájó kérdéseket, amelyek elől egy igaz ember sem zárkózhatik el.


A feladat természetéhez képest a szemle tevékenységének igen sok rétünek kell lenni. Mint mondottuk, a korunk lelki krizisét okozó ellentét a legkülönbözőbb területeken, a politikában és gazdasági életben éppen úgy, mint a vallásban és a művészetben egyformán megnyilatkozik s mindenkinek azon a területen tudatositható a legjobban, ahol a legotthonosabb. Ha tehát az építő lelkiismeret felrázása és a köztudat megtisztitása a célunk, nem korlátozhatjuk magunkat egy speciális területre, hanem mindenütt ott kell lennünk, ahol a ma nagy problémája megnyilatkozik. Ez bizonyos tarkaságot fog okozni, amit talán félre fog érteni az, aki nem érzi meg a szemle igazi intencióit, de amit, ugy véljük, örömmel fog fogadni az az olvasó, aki mindenben meg tudja érezni a problematikusat.


Az sem lesz talán mindenkinek kedvére, hogy e szemle hasábjain nem ritkán különböző felfogások megnyilatkozását, sőt egymással ellentétes világnézetek ismertetését fogja találni és bizonyára fel fog hangzani a kritika, hogy a szemle nem hirdet egységes világfelfogást. S a külsőségek szerint a kritikának igaza is lesz. Mert amennyiben egységes világfelfogás alatt a tantételek egységes rendszerét értik, amelyekre esküdni kell, annyiban tényleg ez a szemle nem fog egységes világfelfogást képviselni. Nem pedig azért, mivel meggyőződésünk, hogy ilyen értelemben ma senkinek sincs egységes világnézete Európában. Aki mégis állitja, hogy van, az vagy önmagát vagy a világot csalja meg. Tartalmában kiegyenlitett, egységes világnézete csak


annak lehet ma, aki a tények bizonyos része előtt szándékosan behunyja szemeit. Az ilyen egyoldalusága miatt egységes világnézetből mi nem akarunk, mivel ez nem szolgálhatja a jövőt, amely csak a jelen ellentéteinek szintézisén épülhet fel.


A világnézeti egység azért még sem fog hiányozni a szemléből. De ez az egység nem külső lesz, hanem belső. Nem arra törekszünk, hogy bizonyos tételeket addig ismételjünk olvasóink előtt, amig azokat elfogadják. Senkire sem akarunk a régi dogmák helyére ujakat ráerőszakolni. Szándékunk szerényebb, de egyuttal hasznosabb is: az olvasó elé akarjuk tárni közérthető, egyszerü szavakkal azt a matériát, amelyből önmaga belső világnézeti egységének felépitésén dolgozhatik. A szemlénk egységét nem a papiron, hanem az olvasók lelkében akarjuk megvalósitani. Mert célunk erőnkhöz képest azon dolgozni, hogy Európa mai papiros egysége helyébe az európai lélek eleven alkotó egysége szülessék meg, amely megteremtse majd a mai ellentéteket grandiozus szintézisbe foglaló uj európai kulturát.   


 


 


* Az 1926-os lapszám digitalizálásakor a betűhűség elvét alkalmaztuk.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal