HU  |   RO  

Korunk 1926 December

A polgár válaszúton


Hatvany Lajos

 


I.


Március! ki a polgári jog föllázadását jelented a rendi bitorlás ellen, --én a fiad vagyok március. Vannak szólamok, melyeken fölnőttem: polgári szabadság, polgári béke, polgári szabad sajtó, polgári egyenlőség, polgári népképviselet, polgári alkotmány, polgári törvény, polgári erkölcs, polgári szorgalom, melyek még ma is, annyi csalódás és csalatás után földobogtatják már nem fiatal szivemet. Mi értelme még ezeknek a szavaknak? Mi a polgári szabadság? Mi a polgári béke? Mi a polgári egyenlőség? Mi a polgári népképviselet alkotmánya? Mi lett a polgári törvénykönyvből? Mit jelent ma a polgári erkölcs? Mit a polgári szabad sajtó? Milyen kapzsi kizsákmányolásba züllött belé n polgári szorgalom?


Délen az olasz polgárság hadsereget tart a maga védelmére s Mussolini száján keresztül üzen hadat a polgári forradalom 1789-es, másfélszázéves hagyományának. Franciaországban a radikális polgárság hasztalan vergődik, hogy csak egy szemernyit is megvalósítson a haladó, fejlődő, egyenlősítő polgárság nagyszerü programmjából. Az angol polgárság előbb államsegéllyel, majd pedig a munkásság létminimumának megtagadásával igyekszik tengetni a polgári termelésnek ideig-óráig tartó, mesterséges életét. A német Bürger megmételyezi a hivatalt, a törvényhozást, utálja a köztársaságot s úgy fél a rászakadt demokratikus önkormányzattól, hogy legjobban szeretne visszamenekülni a császári gyámság alá. A megnyomorodott spanyol, bolgár, magyar, román, lengyel polgárság eladta lelkét a leghitványabb oligarchiának.


Polgárnak neveltek, az vagyok-e még? Összeegyeztethető-e polgári mivoltom a velem született polgári gondolkodással s apáimnak rámszállt polgári lelkiismeretével?


Gyötrő kérdések, melyek elé minden napnak minden eseménye állit. Nem lehet kitérni előlük. Sorskérdések előtt állok, felelni kel! rájuk.


*


Ez az irás nem az elmélkedőé és nem a történetíróé. A polgár irása a mai demokrácia tétova bizonytalanságainak irása lehet csupán.


Ennek a munkának ritmusa szükségkép a ketrecbe zárt vadnak topogásához hasonlatos. A polgári kasztba zárt ember keresi benne a rést az emberek összessége felé. A jelen embere keresi a nyilást, mely a jövőbe vezessen.


A haladás útján járó polgár elé, ha egy-egy biztató eszme irányában elindul, minduntalan le-lecsap a korlát. Ezért minduntalan vissza kell fordulnia és más, meg másfelé kell keresnie útját.


Ujra meg ujra megismételt kísérletekről kell beszámolnom ezen írásban, mely ha nem is vezet egyetlen és pozitív eredmény felé, itt is, meg amott is, bizonyára arra fog kanyarogni, amerre majd egy szerencsésebb kornak szülőtte fölszabadító eredményhez jut el.


A vivódó eszmék gyötrelmét fölujitja a mai társadalom kiváltságait élvező polgárban minden tapasztalat és minden cselekvés. Néha egy-egy könyv, másszor egy-egy ujságcikk.


A mai polgár lelki tusáiról, önmagával és önmaga ellen folytatott beszélgetéseiről, a maga polgári érdekétől külön vált, sőt mi több a maga érdekei ellen fordult érzelmeiről, az érdek és érzés küzdelmeiben, a polgári érdek szivós erejéről, majd meg alábbhagyó meglazulásairól szóló jelentéseket szándékozom írni, naplószerü őszinteséggel. Természetes, hogy az ilyen mű nem lehet subjektivitástól ment: szerző mentsége, hogy végigtapasztalt békét, háborút, polgári forradalmat, oligarchikus ellenforradalmat s hogy amit átélt, ha nem is szimbolikus, de bizonyára szimptomatikus jellegü. A mai átlagpolgár (az intellektuel-fajta), gyakran fog úgy hiszem, szerző polgári lelkének élményeiben a maga élményeire ismerni.


Polgári apáink a maguk töretlen öntudatát, mint tiszta és töretlen tükröt hagyták reánk. Ez a nagyszerü örökség a mi kezeink között zúzódott széjjel. Vajjon apáink hibájából? Vagy a mi hibánkból?


Mielőtt ezekre a nehéz lelkiismereti kérdésekre felelhetnénk, polgári apáink világnézete mellé kell állítani polgári magunkét. Csak azután mutathatunk rá a lényeges külömbözésekre.


*


Polgári apáink világképébe minden korszak és minden nemzet belefestette színeit és beállította a maga figuráit. Ez a világszemlélet a középkori municipális mozgalmaknak, a renaissance felvilágosult kritikájának, a parasztlázadásoknak, az oligarchiát a királyság javára letörő fronde-nak, a protestantizmusnak, az angol forradalomnak, az amerikai fölszabadító háborúnak, a francia racionalizmus bölcselmének s főleg a nagy francia forradalomnak, a technikai találmányoknak, majd a tipikusan polgári 1830-as, úgynevezett juliusi forradalomnak, a tizenkilencedik századon végighuzódó angol szociális küzdelmeknek, az olasz risorgimentonak, a görög és lengyel szabadságharcoknak, az ezernyolcszáznegyvennyolcas, Párisból kiindult s nemzetközien széthullámzó nemzeti felszabadító harcoknak eszmei örökségéből alakult ki.


A polgárság nemzetközi szimbolumait, mint francia nevök is mutatja, a nagy francia forradalom teremtette meg. Az előretörő harcos, a maga szabad tulajdonának jogáért küzdő polgárban, a citoyen-ben s a békés, a maga tulajdonát védő és gyarapító polgárban, a burzsoában, a polgárság két vezető típusa alakult ki legtisztábban és legosztálytudatosabban.


*


Az előttünk járt, a szó tegnapi értelmében való polgári nemzedék társadalomszemlélete is 1789 és 1848 között forrong elő. Az akkor kiforrongott világkép, amint polgári, harcos apákról, polgári, békés fiakra száll, megszilárdul bennük. A háború előtti polgár, aki a mult század közepén született s e század elején halt meg, ha ugyan cselekvő életet élt s nem ért rá a társadalom-elmélet nyugtalanító problémáival való időtöltésre, megingathatatlannak vélt világképet vitt magával a sirba. A polgári biztonságnak ezt az elgondolását szeretnök a liberál polgár agyával ujra elgondolni s a negyedik rend kritikájától menten, úgy mérni föl a harmadik rendet, ahogy a hajdani polgár önmagát, a liberalizmus és demokrácia örökérvényüeknek és változhatatlanoknak vélt mértékeivel mérte.


*


A fölszabadult polgárságnak megváltó tanítását, melynek nemzetenként külömböző jelképei mégis ugyanazt fejezik ki, a francia forradalomnak nemzetközi érvényü szólamaiban röviden így foglalhatjuk össze: „A két uralkodó osztályra irja Sieyes abbé egészben kétszázezer lakós esik. Aki dönteni akar abban a kérdésben, hogy hol az igazság, nem kell egyebet tennie, mint ezt a számot az országnak 25—26 milliónyi lélekszáma mellé irnia.”


A huszonötmilliók döntése a kétszázezrek felett, a kiváltság nélküli osztály kíméletlen hadjárata a kiváltságosak, a király, a papság és a nemesség ellen: ez a polgári forradalom. A forradalomnak, illetve a polgárságnak diadala az Isten kegyelméből való zsarnokság fölött, úgy vélte a polgár, kétszázezer szabad ember helyébe huszonötmillió szabad embert állít, s a forradalom diadala, még ezenfelül az Isten kegyelméből való hazugság és zsarnokság helyébe a nép kegyelméből való népképviseleti igazságot, a törvény előtt való egyenlőséget, a hübéri kiváltságtól fölszabadult birtokot, a céhtől fölszabadult ipart, a robottól és dézsmától fölszabadult jobbágyot, az állam terheinek közös viselését, szóval a kiváltság társadalmának helyébe a szabad embernek és szabad versenynek igazságos társadalmát fogja állítani.


Mirabeau, Lafayette, Danton, Robespierre és Desmoulins nevei jelentik a polgárságnak jogot és hatalmat követelő rohamát. A leütött királyi fő jelenti a rendiségnek és a polgári ipart guzsbakötő céhrendszemek szétvágott csomóját.


Ezeken a lelkesedéssel és borzadállyal eltöltő történelmi képeken és ezeken a jelképesen kifejező neveken kivül, még néhány forradalmas szólam is élt a polgárban. Sieyes abbé közismert kérdései:


Mi a harmadik rend? Minden. Mi eddig a jelentősége politikai tekintetben? Semmi. Mit kér a harmadik rend? Hogy legyen valami.


Majd néhány forradalmas mondatfoszlány következett, mely az Emberi jogok kiáltványából szivárgott bele a polgári köztudatba: minden egyes embernek a maga életéhez, a maga képességeinek szabad kifejtéséhez és a maga tulajdonához való jogáról, Isten kegyelméből való fenségjog helyett a nép fenségjogáról s főleg minden polgárnak a törvény előtt való egyenlőségről.


A hübéri társadalomban megtört az ember a rendiségen, a képesség a céhen, a gondolat a kinyilatkoztatott vallás tételein. A polgári társadalomban így hitték a forradalmas apák fiai az egyéni erő és az egyéni gondlat fölszabadulnak. Ez a társadalom tehát nemcsak a politikai szabadság jogait, hanem egyszersmind a szabad bírálatnak és szabad kutatásnak jogát, szóval a lehető legteljesebb emberi szabadságot jelenti.


A hübéres ország fejedelme nyelvre-fajra való tekintet nélkül összekapcsolt államszövetkezeteknek ura. A forradalmas polgár szétszakitja ezeket a mesterséges államalakulatokat s az egyes fajok számára hazákat teremt. A nemzeti gondolat és a forradalmas polgári gondolat egyet és ugyanazt jelentik, mert a szabad polgár cselekvésének tere a szabad polgári nemzet, a haza. A hazai nyelv a fölszabadult polgári gondolatnak természetes kifejezési formája. A kötött tulajdon elveszithetetlen biztonságának és intézményes védettségének tudatából, mint mérges növény a pocsolyából, háborus ösztönök fejlődtek a hűbéres urban. A kötetlen tulajdonáért remegő polgár ellenben eredendően békés hajlandóságu. A polgárságnak egyéneket és fajokat fölszabadító társadalmából, úgy látszott tehát, hogy egyszersmind az örök béke társadalma fog kiala kulni.


1789 julius 27-én, amikor a nemzetgyűlésen először ültek össze a polgársággal közös tanácskozásra a nemesség és papság, Bailly, a nemzetgyülés elnöke, így beszélt: A papság rendje már a mienk volt, mától kezdve a mienk a nemesség egész rendje is, ez a nap, mely ünnepnap lesz a mi naptárunkban, teljessé teszi a családot!


A francia forradalom cselekvői ebben a hitben öltek s ennek a nagyszerü forradalmas hagyatéknak örökösei, a tizenkilencedik század szabad polgárai, abban a hitben éltek is, hogy a guillotine az arisztokrácia fehér nyakával szétszelte mind a külömbözéseket ember és ember közt. Ha egy nemzeten belül minden rang és rend beleolvad a polgári rendbe, akkor így tanította a polgári liberalizmus kis idő vártatva, bizonyára egyetlen testvérisülő egyesülésben fognak összeolvadni az összes polgári nemzetek.


*


Mint bakákat a tiszt parancsszava, úgy forgatja a történész ide-oda tetszés szerint a maga engedelmes adatait. Egy-egy adat annyit ér, amennyit a festői értéke, amennyit az elvont eszmét megjelenítő ereje. Egy idézet annyit bizonyit, mint száz. Ezért téved, aki azt hiszi, hogy adatoknak türelmes egymásmellé rovogatásával az embertől hidat verhet az embertől különvaló és tárgyinak mondott világ felé. Nem vagyok ily szerénytelen. Mégis, mielőtt a magunk megingott hitü polgáriságának alakjait nem minden szubjektivitástól menten bemutatnám, a tizenkilencedik századelőnek, sőt még a századvégnek is magabiztos, nyugodtan lélekző polgárságát szeretném lehetőleg pártatlanul összeválogatott idézetekben megszólaltatni.


Az a félig vak ember, ki csak a multnak legárnyalatosabb színeit látta, a történelemírás halkan sercegő tollu mestere, ki a mult század negyvenes éveiben a harmadik rend frissen kialakult társadalma számára a legizgalmasabb érdekü tárgyról, a harmadik rendnek jogért való középkori, nehéz küzdelmeiről írt el nem muló értékü könyvet, Augustin Thierry, a harmadik rend fogalmát a maga irigylésreméltó polgári optimizmusában így határozza meg:


„Hogy mit jelentett az országos rendek ülésén a harmadik rend s hogy mi volt a jelentősége, annak a történelmi tudatát elhomályosították: a lefolyt idő, mely a jelent az ancien régime-tői elválasztja s amaz előítéletek, melyek a nemzetnek ma már egy és oszthatatlan tömegét mesterségesen osztják kölcsönösen ellenséges osztályokra.”


Thierry számára tehát puszta előítélet volt az a tanítás, mely a szegénység és gazdagság rétegeit különválasztja s minden osztályharc a polgári nemzet egynek és oszthatatlannak vélt tömegén, csakis lelketlen izgatók mesterségesen szított eredményének látszott.


Thierry, a tudós, ki, mint minden tudós, a tárgyilagosság fölvett álarca mögött öntudatlan szubjektivitással, a krónikások könyveiben csak a maga gondolatainak bizonyítékait keresi, a régi krónikák szövegével igyekszik önmagát áltatni, azaz hogy önmagával elhitetni, hogy a polgárságnak nemzetet jelentő, egy és osztatlan tömege nem mai keletü s hogy a harmadik rend nem csupán a papság és nemesség alatt álló polgárságot, hanem e kiváltságosak alatt az egész ország lakóinak összeségét jelenti. Lám ujjong fel Thierry maga Sieyes is így látta, midőn a kiváltságosak kétszázezreivel szemben a tiers-état 25—26 millió tagjáról beszél.


„A harmadik rend, mely az 1789-es forradalom eszköze volt, s melynek történetét eredetére igyekszem visszavezetni, nem egyéb, mint az egész nemzet a nemesség és a papság hijján...”


Amikor a harmadik rend átveszi uralmát, a nép, az egész nép jelenik meg Thierry szerint a történelem színpadán. Aki a harmadik rend, azaz hogy ebben a felfogásban az egész nép szempontjából ír történetet: „A jövő útján jár s szeme láttára a XII. század óta letelt századoknak sorszerü vége teljesedik be.”


Thierry a maga polgári korát: a rend, az egység és szabadság korszakának látja s a polgárság fölemelkedésében végtelen fejlődésmenetet lát, „mely egymásután tüntette el a föld színéről mind az erőszakos és törvénytelen egyenetlenségeket,az urat és a rabszolgát, a győzőt és a legyőzöttel, hogy helyükbe egységes népet, mindenki számára egyforma törvényt, szabad és souverain nemzetet állítson.”


Eszerint az elképzelés szerint tehát, mikor a papság és nemesség elvesztette kiváltságait, egyelvü és közös szándéku emberek társadalma került a kiváltságosak helyére. A kétely árnya sem fér ehhez a tudathoz. Ezt tanítja Guizot és Thiers, az angol és francia forradalomnak konzervatív két írója, ezt prédikálja Lamennais a maga izgatott látnoki hangján, ezt hirdeti Toqueville, a századelő legnemesebb elméje, ki az amerikai polgárság demokráciájának elveit és intézkedéseit, mint valami eszményt állítja Európa elé.


„Amaz uj jelenségek között, melyek Amerikában való tartózkodásom idején legkülönösebben vonták magukra figyelmemet, semmisem hatott rám anynyira, mint az osztályok egyenjogusága. Mindjárt feltünt ennek az alapvető ténynek a társadalmat előbbre vivő nagy jelentősége; ez ad a közszellemnek bizonyos irányt, a törvénynek bizonyos fogalmazást, a kormányzóknak uj elveket, sajátos szokásokat a kormányzottaknak...


Toqueville, szerint a polgári egyenlőség a politikán túl is kiterjed, az emberek nézeteit befolyásolja, sőt mi több, kicseréli érzéseiket s minden egyebet, még azt is megváltoztatja, ami nem belőle támad: „Egy nagy, demokratikus forradalom munkál közöttünk, mindenki látja, nem mindenki ítél felőle egyformán.”


Van, aki azt hiszi, hogy puszta véletlen, van, aki azt hiszi, hogy utját lehet szegni, míg ellenben mások meg vannak róla győződve, hogy ellenállhatatlan s hogy a történelemnek legmegszakithatatlanabb, legrégibb, legállandóbb folyamatának sodrába kerültünk. A vallásos Toqueville, ki a századok folyamán látja, hogy a nemesség egyre alább sülyed s hogy a polgárság egyre följebb emelkedik, amíg „nemsokára” el fog következni az idő, amikor „egymáshoz érnek”, némi vallásos borzongással írja meg a demokrácia, illetve a demokratizálódás történetét, melyben az isteni gondviselés rendjét látja. Uj tudomány kell írja, mintha uj kinyilatkoztatott vallást hirdetne az egészben megújult világnak.


Armand Carrel, a polgári alkotmány legmerészebb kiállásu publicistája, mikor 1832-ben avval vádolja az ügyészség, hogy tiszta demokráciát hirdetvén, az 1793-as alkotmány minden borzalmaiba akarja sodorni az országot, ugyancsak az amerikai demokráciára hivatkozik. „Az amerikai kormányról méltán mondják, hogy a világnak legtörvényesebb és legszabályosabban müködő alkotmánya.”


Ez a polgári elragadtatás a -polgár testére szabott alkotmány fölött, melyben a rendi kiváltságok ki voltak küszöbölve s mely a polgári alkotmányban Toqueville-l isteni, Carrel-el emberi tökéletességet lát, még azon sem akad fenn, hogy a polgári Amerika rabszolgatartó nemzet volt.


A tizenkilencedik század kielégített polgári osztályérdeke olyan, mint akár a tizennyolcadik század rendi osztályérdeke, olyan, mint a szemellenző, melyről nem látni se jobbra, se balra. A polgár a maga vágyainak kielégültét összetéveszti az emberiség vágyainak kielégülésével. Toqueville szerint az amerikai rabszolgakérdés kényes probléma, mellyel csinján kell bánni. Toqueville grófja, aki eljutott odáig, hogy őszinte polgári érzéssel érez, a rabszolgaság alatt sinylő néprétegektől már nem hübéruri, grófi, hanem tőkés polgári módra zárkozik el. Illetve összetéveszti a szociális mozgalmat a demokráciával s azt hiszi, hogy ez a demokrácia nemcsak a rabszolgaság, hanem a proletárság kérdéseit is a polgárságon belül fogja megoldani.


„El lehet-e képzelni, hogy a szociális mozgalom, mely olyan régi keletü, egyetlen nemzedék erőszaka előtt megtorpan? El lehet-e képzelni, hogy miután lerombolta a hübérséget és legyőzte a királyokat, a demokrácia egyszerre csak visszariad majd a polgárság és a gazdagság előtt? Vajjon megállhat-e most, mikor úgy érzi erejét s ellenfelei olyan gyöngék?”


Armand Carrel is hisz benne, hogy a polgárság erőszak nélkül fogja megoldani a szegénységnek és gazdagságnak nagy ellentéteit is. 1793 borzalmai nem fognak megismétlődni: „Csupa reménnyel nézem a nemzedéket, melynek annyi baj árán vásárolt javak jutnak osztályrészül. Ez a nemzedék nem fog vért ontani, boldog lesz, hogy oly feladat jut osztályrészeül, mely nem követel könyörtelen szigoruságot.”


Ennyi reménnyel, ily szeplőtlen tisztának és szépnek látták a demokráciát a német feudalizmus üldözöttjei, Franciaország nagy vendégei, Börne és Heine is.


Börne így ír: Arisztokrácia vagy demokrácia, ez a mi korunk jogvitája. „A németek is ráeszméltek, mondja Heine hogy Európában nincsenek is nemzetek többé, hanem csak két párt van, melyek közül az egyik, az arisztokrácia azt hiszi, hogy a jólszületettség jogot ad a polgári társadalom minden gyönyörüségének bitorlására, a másik ellenben, melyet demokráciának hivnak, a maga elvitathatatlan emberi jogait követeli s a józan ész nevében el akar törölni minden születés-adta jogot. A demokrácia nem francia és nem amerikai párt, hanem mennyei párt, mely a józan ész örök, mennyei honából származik.”


Nem írok történelmet, nem folytatom az idézgetést. Csupán annak bebizonyítására, hogy a demokráciában való bizodalom s az a polgári, töretlen osztálytudat, mely az egész emberiségnek méltóságérzetét hordta magában, mily elevenül élt még a tizenkilencedik század második felében is, engedtessék meg, hogy a polgári történelem egyik legnagyobb gondolkodójának, a még köztünk élő Masaryk Tamásnak szavaival zárjam le az idézetsort: „... a demokrácia erkölcsi tartalma az erőszak ellen irányuló mozgalom. Az arisztokrácia nem egyéb, mint erőszak, a demokrácia igazi értelme tehát az arisztokrácia elleni harc...”


*


Mint a polgárság gondolkodóinak irásaiból szedett idézeteink bizonyítják, a tizenkilencedik század polgárai minden eddigi társadalom legjobbjának élén, a maguk jogkíterjesztő, igazságot-békét hozó hivatásuknak tudatában, a haladásnak és fejlődésnek széles, királyi útját járták szinte másfélszáz évig.


A burzsoa abban a boldogító tudatban élt, hogy a választott képviselői és felelős miniszterei által önmagát kormányzó, demokrata társadalomból nemcsak az erőszakot küszöbölte ki, hanem egyszersmind ebben a társadalomban megteremtette az igazságot is. A szabadság elvont fogalma ugyanis a polgár értelmezése szerint a szabad tulajdonban ölt testet és alkot. A szorgalmas munkásember előtt nyitva áll a világ, a szabad verseny és szabad tulajdon világa lehetővé teszik számára, hogy minden lehető emberi javakat elérjen. Ebben az igazságos társadalomban csak a here pusztul el. S az megérdemli a pusztulást A polgár és a munkaadó jóltevőnek és kenyéradónak látja és hiszi magát, neki a polgári társadalom valóságos földi gondviselést, a szabad verseny pedig a földre szállt isteni igazságtevést jelenti.


Amikor az igazságosnak hirdetett szabad verseny elve és a munkás szegénységet meg nem érdemelt válságokba s örök nélkülözésbe taszító társadalomnak valóságai közt feltátongott a rettenetes örvény, akkor a sarokba szorított polgári lelkiismeret egy merész salto mortaleval az ethikai tanításból a biológiai tanításba menekült át.


A rendiség természetellenes gátakat emelt a létért való küzdelem elé, ellenben a polgári társadalom lerombolta ezeket a gátakat s evvel az emberi mesterséges társadalmon belül talpraállitotta a természet rendjét, mely a létért való küzdelemben az erősnek biztosit győzelmet a gyöngék felett. Mindenki elérhet mindent, de csak az életrevaló ember ér el valamit. Ki minél életrevalóbb, annál többet. Szóval a polgári társadalom, ha nem is a szó erkölcsi, de bizonyára élettani értelmében a teljes igazságot termeli ki.


A polgári társadalom a, kiváltság társadalmával szemben a faji és egyéni kiválasztás társadalmát jelenti. Minden egyenlőtlenségeivel és igaztalanságaival, az egyetlen lehető´ és a természethez hasonlatosan, a kiválasztás nagy törvényének hódoló, tehát igazságos világrend.


Az a tény, hogy a szabad verseny társadalmában a vagyon örökölhetősége megkötöttséget, tehát igaztalanságot jelent, épen nem zavarta föl a polgári gondolkodás nyugodt köreit.


A tizenhetedik században, Pascal szerint, nemes embernek születni, huszonöt megtakarított évet jelent. A forradalom utáni tizenkilencedik század a jól születettség kiváltságának helyébe állítja a vagyoni örökség előnyét. A gazdagnak született ember, huszonöt év megtakarított életenergiájával indul neki az életnek. Ez tagadhatatlan. De viszont a vagyon szerzett kiváltságainak örökösét a polgári társadalom nem védi oly intézményesen, mint a feudális társadalom a hübér örökösét. A hitbizomány és majoratus megszünésével, az örökölt birtok fiak és leányok között megoszolván, természetszerüleg széttagozódik s a vagyon kiváltságosait, akiket kiemelt a népből az örökösödés uj és polgári rendje, egynéhány nemzedék után ismét visszasülyeszti a népbe. Mert a verseny és a tulajdon-szabadság törvényeinek, nem csupán a vagyonszerző, hanem a vagyont öröklő is kénytelen magát alávetni. A szabad verseny társadalmában tehát, a korlátlan meggazdagodás lehetőségeivel szemben áll a teljes tönk lehetősége. Az örökösnek legalább is passiv energiákat kell kifejtenie, a maga örökölt, de kötetlen vagyona védelmében. Szóval az örökség lehetősége nem adott rá okot, hogy megrendítse a mult századbeli s a forradalmakból kikerült polgárnak hitét, mely szerint a születés kiváltságát s így a feudális elfajzást és dekadens erőszakot vagy gyöngeséget védő, uri világrenddel szemben, a polgári forradalomból kisarjadzott polgári társadalomban az életképesség, az erő s az igazság társadalmának megváltozhatatlan, örök alapjait rakta le.


A természet így okoskodott a polgár, úgy adja némelynek a vagyon kiváltságát, mint az erőét, szépségét, talentumét vagy a hosszú életét. Nincs természet és nincs társadalom kiváltság nélkül. Ebbe a legkifejlettebb polgári jogérzetnek is bele kell nyugodnia.


Különben a polgár hitt benne, hogy a társadalom eredendő és természetből folyó egyes igaztalanságait nem csupán a polgár jó szíve s az emberbaráti intézmények, hanem maga a polgári törvény is ellensulyozza. A polgár, ki a maga képére, szinte maga testére s a maga érdekeinek megfelelően szabta meg a hazáját, a törvényét, a sajtóját, az erkölcsét, ezt a kielégített osztályérdek szemellenzője mögött, teljes jóhiszemüségben és öntudatlanságban cselekedte. Mielőtt az uj társadalomtudomány analízise s még inkább a háború utáni világ kétségtelen tapasztalata le nem rombolta illuzióját, a polgár meg volt róla győződve, hogy az ő hazája az ország minden lakójának egyforma jogot ad, hogy az ő törvénye mindenkinek egyforma igazságot mér s hogy az ő sajtója a független, szabad sajtó. Míg a tulajdon meg nem ingatható szentségének hite és a szabad verseny elve álltak védőleg a vagyonfelhalmozódás korlátlan lehetőségei elé, addig a polgári haszon, bármily mértéktelen nagyságban, mégis jogos hasznot jelentett. Polgári erény mondották apáink s a polgári szorgalmat, takarékosságot, a polgárnak felgyülemlő vagyonát értették alatta. A polgári állam úgy látszott a polgár szemében automatice megteszi a magáét, hogy a természet követelte igaztalan kiváltságok élét letompítsa.


Minél többen részesülnek a tőke kiváltságának áldásaiban, annál kevésbé igaztalan a kiváltság. Már pedig tagadhatatlan, hogy a tőkére és szabadon vásárolható birtokra többen tehetnek szert, mint a merev rendiségen belül kötött osztálykiváltságra. Boltot, árut is többen vásárolhatnak, ha szabad a verseny, mintha a céh megszorítja a versenyzők számát. Nincs többé jobbágy! A származás nem állja útját a vagyonban vagy rangban való korlátlan előmenetel lehetőségeinek. Szóval így következtetett és így nyugtatta meg magát a tegnapi polgár a tőke társadalma, amennyivel mozgékonyabb, annyival igazságosabb, mint a rendiség merev társadalma volt.


*


A polgári tizenkilencedik században, mert a történelem nem dolgozik következetesen, még benn éltek csökevényes formában a rendi intézmények. Különösen Ausztriában, Magyarországon és Poroszországban, ahol a polgárságnak nem volt elég ereje, hogy letörje a feudalizmust. Ezekben az államokban a nemes ur egyszerüen mint képviselő és főrend parlamentáris formákba mentette belé a rendiséget. Igaz ugyan, hogy a német junker, a magyar dzsentri és mágnás, még az osztrák udvari arisztokrácia is, voltaképen a burzsoáziának váltak öntudatlan kiszolgálóivá. „Én vezetem a bankomat, a gyáramat mondta az uj ur, a kapitalista, a régi uraknak •— rátok bizom, hogy védjetek meg a külellenségtől, a katonásdit és hogy a belellenségtől, a béreseimtől meg a munkásaimtól is megvédjetek, rátok bízom a törvényesdit és a kormányosdit. Ugyis el vagytok nekem adósodva! a zsebemben vagytok, úgy kell táncolnotok, ahogy én fütyülök...!”


Még a hadak császára, a rendiséget játszó Vilmos sem volt egyéb, mint a nehézipar koronás ügynöke.


A pápa, a császár, az arisztokrata, a fővezér, a nagykövet, a miniszter, mind-mind magukat védve, a polgárságot, illetve a polgárságban önmagukat védik. (Legfeljebb, ha a Monarchiában és Németországban védhette háború előtt, sőt védheti Németországban és Magyarországon még ma is, a kor szégyenére megmaradt hübéri és papi birtokot.)


Mégis, a kivételek ellenére, 1918 előtt általános szabályul mondhatjuk ki, hogy európaszerte mindenütt a középosztály uralkodik.


A polgári társadalom élén Anglia jár. A sörgyáros, aki a felsőházban a lord helyére került s általában a felsőház megsemmisített hatalma, az arisztokráciának, az „erőszaknak” megsemmisülését jelenti. A polgárságnak száz éven át nem csupán az arisztokráciát támadnia, hanem a munkásság ellen is védekeznie kellett. Ezt a védekezést ép oly nyugodt lelkiismerettel és a maga igaza tudatában ép oly friss támadó hévvel intézte a polgárság, mint az arisztokrácia elleni támadást. Meg volt róla győződve, hogy a tulajdon és a család „szentségeit”, szóval önmagát védvén, a jövőt és a haladást védi. Amikor a munkásság gépeket rombolt s a polgárság megvédte a gépet, valóban a polgárság részén volt az igazság. „A polgári arisztokráciát (azaz hogy a tőkés polgárságot) védeni irja a mult század harmincas éveiben az Orleansok ujságírója, Saint-Marc de Girardin annyit jelent, mint munkám gyümölcsét védeni.”


Ez a hit tartotta magát a polgárban egy századon át. A sztrájkoló munkás az ő szemében a társadalom és a kultura, minden testi és szellemi munka ellen intézi a maga barbár támadását.


*


A tizenkilencedik század vége felé a régi rendiség, melynek idei lemultak s a negyedik osztály, melynek ideje még nem következett el, mintegy megállítják a polgári világot. Ez a kor, melyben a művészek a művészetet a művészetért jelszavát uralják s a tudósok a tudományt a tudományért üzhetik. Nincs cél, mely a polgári művészt vagy tudóst hevítse, hiszen a polgárságnak azaz hogy a vele egyértelmü emberiségnek minden kívánnivalója betelt. A haladás legföllebb technikai téren lehetséges. Különben a polgár sem vár többé semmit a jövőtől. A gyárat, a vasutat, az iskolát, a sajtót, a hadsereget, az uralkodókat, a régi uralkodó osztályt s ami még ennél is több, a munkásságot tartja kezében a mindennél és mindenkinél hatalmasabb polgár. Mi kell több? Nincs tovább.


*


Amikor a háború kitört, azt a negyedik rend kritikusai a kapitalista termelés szükségszerű következményének mondották. A magunkfajta polgári publicista azzal védekezett, hogy a középeurópai polgárság végzetes hibát követet el, midőn akár diplomáciai, akár politikai, akár katonai szerepében oly sokáig megtűrte a német junkert, a magyar gentryt s a német, magyar, de főleg Berehthold-féle osztrák mágnást. Ebből a végzetes szövetségből lett a baj. A köztünk maradt rendiség csökevényei forgatják fel Európát. Vilmos császár, akiről a gyáros oly sokáig azt hitte, hogy a made-in-Germany árunak a rendiség palástjában, érmekkel és címekkel járó eleven reklámja, ime egyszerre komolyan, véresen-komolyan veszi a maga maskaráját. Vilmossal, Ludendorffal, Hindenburggal és Tiszával szemben Lloyd George-ra s főleg Wilsonra, a polgári világ nagy képviselőire s a polgári béke hirdetőire mutattunk. Bennük reméltünk. Általuk hittünk egy polgári békés világban, hittünk a nemzetek polgári, békés szövetségében.


Ma már könnyü mosolyogni efölött a hitünk fölött. De a háború folyamán nem csupán „álmodozók” és idealisták” hittek Wilsonban, azaz hogy a polgári béke lehetőségében, hanem maga a hideg pillantásu Lloyd George is bevallotta egy beszédében, hogy a háború utáni emberiség viselkedése keserü meglepetést jelentett számára. Azt hitte még ő is! a legreálisabb angol, hogy a hazatérő katona szét fogja zuzni kezében a fegyvert. Még Lloyd George sem gondolhatta, hogy az utcán fog vele gyilkolni.


Wilsonról első csalódásunk dühében azt hittük, hogy elárulta eszméit. Keynes hires pampfletje Wilson csődjét Wilson jellemének és szellemének gyöngeségével magyarázza, kegyetlenül és igaztalanul. Mert Wilson — ha nem is volt sem nagy erő, sem nagy eleme mégsem ezen a fogyatékosságán bukott el, hanem egyszerűen azon, hogy nem voltak polgári tömegek, melyek az ő békeakaratát erősen alátámasszák. Hiszen még saját hazája is megtagadta elnökét; Amerika nem lépett be a népszövetségbe.


Európából pedig hiába pusztultak ki a rendiség kóros csökevényei (még csak Magyarországon tartják magukat), hiába tünt el Habsburg és Hohenzollern s hiába kerültek helyébe Bosel, Castiglioni és Stinnes, s még Bosel, Castiglioni és Stinnes vagyonai is hiába rendültek meg, az elfogulatlan polgári lelkiismeret számára mind nyilvánvalóbbá lesz a kapitalista, polgári termelés és a nemzeti versengések, szóval a kikerülhetetlen háboruságok közötti kapcsolat.


A mai polgárság mór nem áltathatja magát többé azzal a hittel, hogy a nemzet osztatlan tömegét előítéletek s mesterséges demagogia választja ketté. A harmadik rend ma már ráeszmélt, hogy nem jelenti többé az egész nemzetet, pedig „a teljes családot”, a papságot és nemességet beolvasztotta magába. Igen! polgártársak, a mi nagy mesterünk, Thierry Augustin tévedett, midőn azt hitte, hogy aki polgári szempontból látja a történetet, az a jövő útján jár. Bennünk nem teljesedett be az elmult századoknak sorsszerü vége, az idők, az eszmék, s hajh! mind uj-uj-ujabb tömegek a mi testünket tapodják keresztül. Nem hoztunk rendet, egységet, szabadságot, nem tüntettük el az erőszakos egyenetlenségeket, az urat és rabszolgát, a győzőt és legyőzöttet, nem hoztunk egyforma törvényt és nem, oh nem, szabad és souverain nemzetet. Amerika nem lehet többé eszményünk, mint Toqueville idejében. Korunk jogvitája nem az arisztokrácia és demokrácia többé. Mi nem vagyunk a mennyei párt, mint Heine hihette, hanem úgy látszik rothadásunkkal a mennyek felé büzlő párt vagyunk. A polgár nem üzenhet többé hadat Masarykkal a béke nevében az erőszakos arisztokráciának, hiszen maga is az erőszak demokráciájának államait teremtette meg s minden cselekvésében rácáfolt elméleteire. Nem állithatjuk többé pellengére a császárt, a királyt, a mágnást, a papot, a gentryt, a junkert, a katonát. .. Polgári létünknek elveszett erkölcsi igazolása hijján a biológiai igazolásba nem menekülhetünk többé. A kapitalizmus kiváltsága nem természetes kiváltság többé, mióta mint Angliában a sztrájk letörése két táborba szakította a hires demokrata nemzetet, vagy pedig mint Olaszországban, ahol a polgárságnak az ország hadserege mellett drága zsoldoshadakkal kell védenie mind nehezebbé váló életét.


Ha Sieyes abbé c század elején, Combes kormánya idején látta volna hazáját, méltán az az érzés töltötte volna el, hogy jóslata betelt, sőt mi több, hogy a klerikalizmusnak, militarizmusnak hadat üzenő s az emberiség haladásán munkáló harmadik rend fölülmulta az ő jós lelkének reményeit. A harmadik rend a semmiből nem csupán valami lett, hanem: az emberiség, a világ, a hatalom, az igazság, a minden.


Ha Sieyes abbé ma kelne fel e tótágast álló, klerikalizmussal ölelkező, militarizmusba csimpaszkodó harmadik rend előtt, bizonyára ijedten csapná össze a kezét s így kiáltana fel: A polgárság, mely tegnap minden volt, úgy lehet, maholnap semmi sem lesz.


Tolstoi, Anatole France, Shaw, Barbusse, Romain Rolland, Wells, Ady, a polgárságból kikerült vezérek hátat fordítanak nekünk. Thomas és Heinrich Mann a polgári biztonságok helyett csak a polgár tépelődéseit adják nekünk elő... Kialudtak a fények körülőttünk, sötétben tapogatódzunk, előttünk a meredély, melybe zuzott fővel bukunk alá.


*


Higgadt óráknak észszerű belátása, vagy még inkább az önvádnak ijedt órái belekergethetik ugyan a polgárt a munkásság politikai táborába, de ez a külső elhelyezkedés nem csillapíthatja le a két nemzedék között felőrlődő polgári léleknek nyugtalanságát.


Nem lehet fából vaskarikát faragni, nem lehet polgárból proletárt gyurni. Nem csupán a polgári életszokások külömböznek a proletárétól, a polgár individualista lényének minden idegszála berzenkedik az elproletarizálódás ellen.


Vajjon Tolstoi, Anatole France, Shaw, Romain Rolland s éppenséggel a kommunizmushoz szító Barbusse politikai belátása megváltoztatta-e lényüket? Tolstoi egy oligarchián belül kényuri ösztönökkel született. Amíg ezt a lényét fejezte ki, világosságot teremtő genie és művész volt. Mihelyt megtagadta magát, zavaros apostol lett. France epikurista apostol. A polgári demokrácia szülőttét, Barbusse-t, nem a vérisége s nem a személyes érdeke, hanem az észszerű belátása állította a proletariátus sorába. Már pedig az észszerű belátásnak nincs művészete. Barbusse ujságirói talentuma elsikkadt belé. Romain Rolland-t az európai és amerikai szociális kérdés félelmes megoldási lehetőségei elől való rettegés kergette Gandhi felé, kinek ázsiai babonájával szeretné a polgári civilizációt a maga bajaiból kigyógyítani. A félelmetes okos Wellsnek csak az elmélete szociális, művészete azonban a maga osztálya helyzetén megdöbbent polgár komoly aggodalmainak kifejezése, nem egyéb. Az epikureista France mellett, Shaw, a kacér apostol, aki nem hisz az általános sztrájkban, nem a szociálizmusnak magántulajdont megszüntető végcéljában, ő csak a saját viccében hisz, mely a maga s polgári publikumának szociális gondját eloszlatja. Gorki a polgárságnak írt proletárművészetet; mikor a proletariátus uralomra került, elvesztette magát benne.


A Mann testvérek állásfoglalása sokkal őszintébb. Elméletük nem vált külön a művészetüktől. Polgároknak születtek, művészi alkotásra csak mint polgárok képesek. Thomas Mann a burzsoá, Heinrich Mann a citoyen, hiába hangoztatják és hitetik el talán még önmagukkal is, hogy a világot akarják megmenteni, igazán és tulajdonképen polgári önmagukat, illetve ihletüket és polgári művészetüket akarják kimenteni a polgárság válságából.


Ezek mellett a művészek mellett, akik mindannyian, akár jóhiszemü, akár rosszhiszemü, akár a társadalmat, akár magukat mentő leszámolást ejtettek meg a háború utáni társadalommal, vannak olyan művészek is, akik konokul betömik fülüket az elkövetkezendő nemzedékek kiáltása elől. Ezt teszi Hermann Bahr, aki ma is a német hegemonia értelmében osztrák polgár. Ezt teszi D´Annunzio, aki mint művész már rég megszünt lenni. Abel Hermant könyvet írt arról, hogy ő bizony polgár, sőt mi több, kispolgár s hogy egy jottányit sem ad fel a maga bourgeois voltából. Chesterton meg épenséggel, aki nem csupán polgárnak, hanem katolikusnak és a középkorért rajongó konzervatívnak vallja magát, valóságos amerikai clown-mutatványt visz véghez, önmagának fordít hátat s igy járja az agonizáló polgárságnak groteszk vitustáncát.


Mi még élünk, sok millió polgár. Utánunk még egynéhány polgári nemzedék fog élni. Vajjon lehet-e, hogy a polgárság külön fog válni a szellemtől? Vajjon igaz-e, hogy a támadó élről a defenzív tartalékba kell visszavonulniuk? S hogy csak a sport és a seft marad meg számunkra?


*


Egy magyar reakciós miniszter, midőn azt kérdezték tőle, hogy erőszakos cselekvését igazolni tudná-e apja előtt, ki a kilencvenes években a liberalizmus vezérférfia volt, a föltett kérdésre azt felelte, hogy ma, változott körülmények között az édesapja is ugyanugy cselekednék, ahogy ő cselekszik. Azaz hogy a mai reakció a tegnapi liberalizmus védelme és folytatása.


Kölcsey valamikor tulajdont és szabadságot követelt a polgárnak. A mai reakció nem tesz egyebet, mint hogy védi a tulajdon szabadságát. Még Kossuth., még Petőfi szobra előtt is azt ordítják, hogy a 48-as polgári és nemzeti forradalmárok szelleme az erőszakos védekezésnek polgári uralmát igazolja. Hiszen a mai reakció a nemzetet védi és a polgárságot. 1848-ban a diákság liberális volt, ma reakciós. Amit akkor kénytelen volt erőszakkal megszerezni, a műveltséget és tudományt s a belőlük való polgári megélhetést, azt ma erőszakkal kénytelen védeni a tudomány nélkül való tömegek ostroma elől. A mai polgárság ma is ugyanazt a nagy történelmi hivatást tölti be, mint 1789-ben, mint 1830-ban, a külömbség csupán annyi, hogy mai, az orosz proletárforradalommal szemben megfenyegetett helyzete szerint, az offenzívából defenzívába, szorult. A gömbtől nem lehet követelni, hogy csak domboru legyen s ne homoru vagy pedig csak homoru s ne domboru. A. gömböt nem lehet érte megvádolni, azért gömb a gömb! mert belül domboru, kívül homoru. Szóval a polgárnak össze kell egyeztetni a maga szociális érzését a védekező, azaz hogy reakciós ellenálló eréllyel. A középosztálynak a szellemmel szövetkezve, s ha. muszáj, a kor szellemi vezéreivel szembeszállva, de meg kell állnia a. középen. Tartania kell a helyet, melyet a történelem kijelölt számára. 1789-óta a polgárságból nem először törnek ki a reakciós hajlandóságok. Ezért nem kell kétségbeesni. Ezek az időnkénti kitörések a polgárság lényegéből következnek s nem lendítik ki, inkább csak megerősítik a polgárt, hogy kitartson a végletek közt eligazodó középutjában. Ennek az okoskodásnak az a bökkenője, hogy valahányszor a polgárt eszményei balra, érdekei jobbra huzzák, mindannyiszor igenis kilendült a maga történelmi érdekeltségének középhelyéről A polgári szabadelvüség tragikuma hogy mindig csak ide-odarángatta s voltaképen sohasem állította a polgárt a maga helyére: a középre.


(Folytatása a következő számban.)


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal