HU  |   RO  

Korunk Augusztus

Adalékok a füredi fürdő történetéhez a 19. század derekától a 20. század elejéig


Katona Csaba

 


 

A 18. század vége felé bontakozott ki az a sajátos fürdőkultúra, amely az Osztrák–Magyar Monarchia bukásával együtt vált a múlt részéve. Az erőteljesen polgárosult ausztriai, cseh és morva területeken, valamint ott, ahol legalább egy időre a Habsburg-befolyás érvényesült (pl. Lombardia vagy Belgium), a fürdőkultúrának egy karakteres, szűkebben a (későbbi) Monarchiára jellemző szellemisége és formalitása alakult ki.1

A fürdőre járás alapja a gyökeresen megváltozott természetszemlélet volt; ennek szépsége önmagában mint esztétikum is vonzó lett. Petneki Áron egy kevésbé szembeszökő tényre is felhívta a figyelmet: „A gyógyfürdők fellendülő forgalmának volt még egy, talán kissé különös, de eddig nem sokat vizsgált tényezője is. A francia felvilágosodás eszméinek mind szélesebb körű elterjedése óta immár nem minden társadalmi rétegben volt »sikk« búcsújáró helyekre zarándokolni. Ezt a felvilágosult 19. században a gyógyfürdőre menés helyettesítette. [...] Ahogy hajdanán a nagy búcsújáró helyeken történt csodálatos gyógyulásokat följegyezték vagy szájról szájra adták, most a gyógyfürdőt, a természet csodáját reklámozták.”2

Ez a romantikus elvágyódás nem a kultúrával, kényelemmel való szakítást jelentette. Felszínre töréséhez kellett a stabil háttér is, ami nem csak azt tette lehetővé mind a több-kevesebb anyagi függetlenség, mind pedig a pihenésre fordítható idő tekintetében, hogy a fürdőre utazók kiszakadjanak környezetükből, hanem azt is, hogy a természet közeléből bármikor visszatérhettek kényelmesen felszerelt otthonaikba – vagy legalábbis a kényelmes fürdőbe. A fürdővendégek társadalmi összetételének vizsgálata azt igazolja, hogy főleg azok tudtak nyáron üdülni, akik anyagilag jobbára függetlenek voltak.3 Emellett a fürdők gyorsan átalakultak kizárólag gyógyhelyből szórakozóhellyé is. Ez részben a legális szórakozást, részben az illegálist is jelentette: a szerencsejáték és a prostitúció a fürdők mindennapjainak részévé vált.4

A 18. század végén inkább pénzkérdés volt, hogy ki engedhette meg magának az utazást, de a fő probléma ugyanaz maradt a 19. század közepén is: utazni lassú volt és kényelmetlen. A felduzzadt igényekkel együtt azonban a lehetőségek is nőttek. A felvilágosult abszolutizmus eszmerendszerébe beleillett az állam lakosságának egészségét szolgáló gyógyfürdők intézményének közkedveltsége, és az ehhez kapcsolódó üzleti forgalom bevétellel kecsegtetett. A fontos kereskedelmi útvonalakat behálózó állami, valamint a magánpostakocsi-járatok révén könnyebb volt utazni, ami olcsóbbá is vált. A kevésbé frekventált helyekre azonban, ahova ezek a rendszeres járatok nem közlekedtek, továbbra is saját pénzen bérelt kocsival kellett elindulni, ami nem egy fürdő fejlődésében okozott végzetes törést. Magyarországon a magas hegyek között megbúvó erdélyi és felvidéki fürdők e szempontból nagy hátrányban voltak.

„Pápáról igen szép útja van Balatonfürednek a Bakony hegységein keresztül: de bizony csaknem egész napi kocsiút az”5 – írta Váli Mari, Jókai Mór unokahúga, arra emlékezve, amikor Jókaival látogattak el Füredre. Pedig Pápa mai fogalmaink szerint nincs messze Füredtől, a 19. századi Magyarország egyik leglátogatottabb fürdőjétől. Füred fekvése az országban központinak volt mondható, főleg ha az erdélyi fürdőkhöz viszonyítjuk. Alapvető változást aztán a vasút gyors ütemű, erőteljes térhódítása hozott. Ennek jelentősége azáltal is lemérhető, hogy a 19. század utolsó évtizedeiben arra is volt példa, hogy a fürdőre utazók kedvezményt kaptak a menetjegy árából. Ám a postakocsi-járatok esetében megfigyelt tendencia felgyorsult: a közlekedési szempontból peremvidékre szorult fürdők még inkább vesztettek jelentőségükből. Amelyik fürdőt elkerülte a vasút, az hátrányba került. Több példát is hozott erre Konek Sándor 1875. évi statisztikája: „...hogy miképp közeledhetnek véghanyatlás felé még a legismertebb gyógyhatályú források is, azt (Gömör megyei) Ajnácskő és Várgede, azt Bikszád, felső Ruszbach és a még híresebb Szmerdnanka (Szepességben), Visk, Kobola-Polánya, Tapolcza és számos egyéb pusztulásnak indult gyógyvizeink tanúsítják: ezekre csak a vaspályahálózat fokozatos kiterjedésével fog eddig alig sejthető új felvirulásnak hajnala hasadni.”6

A történelmi Magyarország bővelkedett fürdőhelyekben – ám ezek szinte kivétel nélkül a mai Magyarország határain kívülre esnek. A kevés kivétel egyike Balatonfüred vagy ahogy a kortársak nevezték: a Savanyúvíz (nevét a fürdő hírnevét megalapozó forrás vasas vizének ízéről kapta, megkülönböztetendő Füred falutól). A bencés rend kezelésében működő fürdőhelyen már a 19. század elején felbukkantak messziről jött, sőt külhoni vendégek (nem kétséges: korábban is). Michael Eissl osztrák utazó 1818-ban útba ejtette Füredet, és nem mulasztotta el megemlíteni az alábbiakat: „Ide Magyarország minden részéből tódulnak az emberek. [...] Találkoztam itt magyarokkal, szlávokkal, németekkel, rácokkal, minden rendű és rangú emberrel a Kis- és Nagyalföldről és a Kárpátokból.”7

Écsy László füredi fürdőigazgató 1852. évi naplójegyzetei pedig arról tanúskodnak, hogy a fürdő vezetősége tudatosan próbálkozott távolabbi vidékekről a vendégek Füredre csalogatásával: „Ost Deutsche Postba és Wiener Allgemeine Zeitungba füredi hirdetés beletétetett kétszer.”8

Az 1860-as évek elején az első füredi nyári újság, a Balaton-Füredi Napló első száma e szavakkal indult: „Balatonfüred édes magyar hazánknak valóságos éden kertje, elvitázhatatlanul legkiesebb vidéke, sőt Európának is legszebb tájképei közé számíttatik. [...] Balatonfüred nem csak a hazai fürdők közt lett legfényesebb s fényűzőbb, legkedvesebb és kitűnőbb, de a külföldi fürdők sorában is méltán előkelőbb helyet foglalt.”9

Ez azt sugallja, hogy Füredet bőséges számban látogatták az ország minden tájáról, sőt külföldről, ami valójában erős túlzás. Orzovenszky Károly fürdőorvos az 1856. évi fürdőidény adatait tárgyaló statisztikája pl. cáfolja ezt. A vendégek többsége nem a határokon túlról, sőt nem is az ország távolabb fekvő tájairól érkezett: „Magyarország 528, Budapest 172, Szerb Vajdaság 43, Bécs 22, Temesi Bánság 18, Szlavónia 11, katonai végvidék, Morva, Galícia, Szerbia, Ausztria, Tirol 2-2, Cseh, Szilézia, Moldva, Porosz, Hessen-Kassel, Afganisztán 1-1.”10 Ezek a számok nem igényelnek különösebb kommentárt… 

E ponton érdemes felvetni, vajon a Partium és Erdély lakosai látogatták-e Füredet? A válasz igen, közülük a legismertebb talán Ujfalvy Sándor 1831. évi füredi időzése. Ő naplójában is megemlékezett füredi útjáról – kellő bírálattal is illette a fürdőt: „Ily fönséges tó, ily leírhatatlanul szép vidék birtokában nem lenne nehéz Füredet a szárazföld legelsőrendű fürdőjévé emelni. De ehhez egyéb is kellene még az áldott természet mellett: hanem fájdalom, a Főtisztelendő uraknak legkisebb gondjuk az építkezés. [...] »Hátha bedugul a forrás, mit csinálunk akkor a sok épülettel«, mondja a Főtisztelendő úr.”11

Ne feledkezzünk azonban el az arányokról: a távolabb eső vidékek lakói a 19. században számszerűen nem sokan látogatták Füredet. A 20. század elején viszont meglehetősen jelentős változás bontakozott ki. Az alábbiakban két év (1908, 1916) fürdőlistái12 alapján láthatjuk, hogy melyek voltak azok a települések, ahonnan 10-nél több vendég kereste fel Füredet az adott fürdőidényben. Nem sok ilyen volt, de mégis feltűnő, hogy Kolozsvár mindkét vizsgált év esetében ott van az „élbolyban”.

 

1908

Budapest                1314

Veszprém                    82

Győr                            22

Székesfehérvár            20

Kassa                           19

Kolozsvár                    18

Bécs                            18

Pécs                             15

Zalaegerszeg               15

Nagyvárad                  14

Kaposvár                     14

Nagykanizsa                14

Vancouver                   14

Pozsony                       13

Debrecen                     13

Vác                              13

Szatmár                       13

Jánosháza                    12

Arad                            12

Esztergom                   10

Pápa                            10

 

1916

Budapest                1741

Győr                            63

Kolozsvár                    50

Bécs                            37

Kassa                           37

Székesfehérvár            33

Veszprém                    37

Szombathely               26

Miskolc                       24

Pécs                             22

Komárom                    22

Nagykanizsa                20

Nyíregyháza                19

Kaposvár                     19

Zalaegerszeg               18

Nagyvárad                  17

Marosvásárhely           15

Békéscsaba                  14

Debrecen                     14

Arad                            13

 

A valamennyi hivatalosan bejelentkezett fürdővendég nevét tartalmazó fürdőlisták alapján az 1840-es évek elejétől lehet statisztikát készíteni a lakóhely szerinti megoszlásról. Minden ilyen évben Pest-Buda (Budapest) lakosai közül került ki a legtöbb fürdővendég. Ennek egyszerű a magyarázata. Magyarország e legfejlettebb, leginkább polgárosult városa már az 1840-es években is egyedülállóan kiemelkedett az ország települései sorából, majd a két ikerváros, Óbuda és a – Pest vármegyéhez tartozó – Margitsziget Budapest néven történt egyesítése nyomán alig néhány év alatt európai rangú, modern nagyváros jött létre. Természetes tehát, hogy a Füreddel kedvező közlekedési összeköttetésben levő Pest-Buda (Budapest) lakói közül élvezték legtöbben a Füred nyújtotta örömöket. Nem szabad megfeledkezni a mentális tényezőről sem. A fürdő mint polgári intézmény a kiegyezés körüli években elsősorban a polgárosuló, kapitalizálódó társadalom feltörekvő képviselőit, jogászokat, kereskedőket, ipari befektetőket, a változó társadalmi rend által felduzzasztott városi hivatalnoki réteget vonzotta: ezek tekintélyes része kötődött Budapesthez A fővárosi fürdővendégek nagy számát e tényekkel összevetve nem nehéz átlátni annak hátterét, hogy Budapest miként tett szert ekkora fölényre – előnyét az 1860-as évek végére még növelte is. Mindez egyik jele Pest-Buda és társadalma ütemes fejlődésének, amely újabb adalékul szolgál ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen e város jelentősége Magyarország 19–20. századi történetében.

Ezenfelül azonban Füred erősen regionális jellegű fürdő volt a 19. század egészében. Horváth Bálint bencés szerzetes 1848-ban megjelent munkája is említést tesz erről: „...nem csak a’ legnevezetesb fürdő helyek’ egyikévé: hanem a’ szomszéd Veszprém, Fejérvár, ‘s Pest megyei lakosság igen látogatott mulató helyévé is növekedett.”13 Huszár Imre 1863-ban még mindig a nyugati országrész fürdőjeként határozza meg Füredet: „Kevés család van Magyarország nyugoti részében, mely be merné vallani, hogy nem töltött legalább egy nyarat Füreden. Ez nálunk a bon-tonhoz tartozik.”14

Ez a lokális jelleg a kiegyezést követően csökkenőben volt, de igazán csak a 20. század elején mutatott erőteljesebb visszaesést (lásd fentebb). Az általunk eddig vizsgált évek közül pl. 1916 kivételével valamennyi évben Veszprém neve olvasható Pest-Buda (Budapest) után a második helyen. Ha azt nézzük, melyek azok a települések, ahonnan legalább harmincan érkeztek Füredre, akkor a következő eredményt kapjuk: 1840-ben hat, 1841-ben kilenc, 1857-ben hét, 1861-ben kettő, 1862-ben három, 1863-ban hat, 1868-ban hat, míg 1869-ben ugyancsak hat a számuk. Pest-Buda és Bécs (e két nagyváros) kivételével valamennyi dunántúli: Székesfehérvár, Pápa, Győr, Nagykanizsa. A füredi vendégek lakóhelyeinek vizsgálata alapján tudjuk, hogy különösen a negyvenes, de még az ötvenes és hatvanas évek közepén is a legtöbb kisebb település is, ahonnan ketten-hárman felkeresik Füredet, a Dunántúlról, még pontosabban annak néhány megyéjéből kerül ki: Zala, Veszprém, Vas, Fejér, Somogy, Tolna (mindezt érdemes összevetni azzal, hogy a Kisfaludy Sándor-féle füredi színház létrejöttét mint testület Zala, Bács, Veszprém és Vas vármegyék támogatták anyagilag,15 és Tolnában is tekintélyes összeg gyűlt össze adakozások révén16). A Dunántúl jelentőségét jelzi az is, hogy 1840. és 1841. évek adatait összesítve csak elvétve található a legtöbb vendéget adó települések között olyan, amely nem ezekben a megyékben, de legalábbis nem a Dunántúlon található: 1840-ben Szeged, Nagyvárad, Zombor és Roglatica, 1841-ben pedig Temesvár, Kalocsa és Szeged.

A legtöbb vendéget adó néhány város esetében tehát döntő tényezőnek bizonyult a közelség, ám a közlekedési viszonyok javulásával ennek jelentősége csökkent. A kiegyezés után a néhány nagyobb dunántúli város fölénye apadóban volt, a távolabbi településekről érkezett vendégek száma nem szakadt le annyira mögöttük. A kisebb dunántúli településeket fokozatosan felváltották más országrészek népesebb városai. A távolabb eső országrészek települései közül elsősorban egy jól behatárolható, nagyjából a mai Magyarország keleti határa mentén fekvő, félhold alakú terület nagyobb városaiból keresték fel többen Füredet. Bács-Bodrog, Csongrád, Temes, Arad, Hajdú, Bihar megyék hagyományos jelentőségű központjai: Szabadka, Zombor, Eszék, Szeged, Temesvár, Arad, Debrecen, Nagyvárad sorolhatók ide. Ezek pozíciója az évek előrehaladtával mindinkább erősödött (kivéve a bácskai/bánáti városokat: a hatvanas évek után azok eltűnnek a listáról). Ennek megfelelően a harmincnál kevesebb, de tíznél több fürdővendéget adó települések listáján a legtöbb vendéget adó néhány város (Pest-Buda, Bécs, valamint Győr, Székesfehérvár, Pápa stb.) mögött már 1857-ben is ott található Miskolc, Abony, Nagyvárad, Temesvár és Arad, 1861-ben Szabadka, Nagyvárad, Debrecen, Szeged, Temesvár, Belgrád (!), 1862-ben Nagyvárad, Arad, Debrecen, 1863-ban Nagyvárad, Arad, Eger, Nagykőrös, 1868-ban Arad, Szabadka, Kecskemét, Békéscsaba, Pancsova, 1869-ben pedig Arad, Szeged, Debrecen, Nagyvárad, Eger.

Ez a tendencia a későbbiek során még inkább fokozódott. A 20. század elejének adatait vizsgálva már egyértelmű, hogy Füred regionális vonzáskörű fürdőből egyre inkább egy bizonyos társadalmi réteg fürdőjévé vált. Ezt a fentebb közzétett 1908. és 1916. évi adatok is érzékeltetik. Előbbi évben Kassa az ötödik, Kolozsvár a hatodik, míg utóbbiban Kolozsvár a harmadik, Kassa pedig újfent az ötödik legtöbb füredi fürdővendéget kibocsátó település. De nem szabad megfeledkezni Füred konkurenciájáról sem: a Feldvidéken (Szliács, Stubnya, Bártfafürdő, Trencsénteplic stb.), a Délvidéken (Buziás, Herkulesfürdő stb.), Erdélyben (a kovásznai Pokolsár, Borszék, Előpatak stb.) egyaránt voltak népszerű fürdőhelyek, amelyek a környék lakói számára Fürednél könnyebben elérhetőek voltak. Hogy miért jöttek mégis ezekről a területekről is Füredre, azt nyilván egyéni indokok döntötték el: a társaság vonzereje, a megszokás, orvosi javaslat egyaránt szerepet játszhatott – kinél-kinél más lehetett az ok.

Összefoglalóan azt állapíthatjuk meg, hogy Füred regionális arculata fokozatosan halványodott, ám a fürdő egészében soha nem hagyta el azt. A századelőre a városlakó kereskedők, iparvállalkozók, értelmiségiek, hivatalnokok, leegyszerűsítve a polgárság, a középrétegek fürdőjévé lett, míg a döntően környékbeli vidéki birtokosok mind kisebb létszámban képviseltetik magukat. Ennek az erjedésnek a kezdete az 1860-as évek derekától tapintható ki. Ez több okra vezethető vissza. Az egyik a társadalom egészében bekövetkezett változás. A füredi árakat csupán biztos anyagi háttérrel lehetett megfizetni, és a megújuló társadalmi rend változásai ellenére a továbbra is nyűgként cipelt feudális eredetű kiváltságoknak, elsősorban a városlakók már említett, polgári rétegét emelték fel, kereslet és a kínálat mindinkább e réteg esetében közelített egymáshoz.

Ezzel összefüggésben újfent hangsúlyozni kell a mentális tényezőt is. A fürdő, polgáriasult intézmény lévén, létesítményeivel is egyre inkább a polgárság igényeinek felelt meg. Nem kétséges, hogy ez tudatos törekvés eredménye is volt. Idézzük ismét Orzovenszky fürdőorvost: „Hogy B[alaton]Füredet azon szinvonalra emeljük, melyet az előhaladt polgárosultság, finomult ízlés és életmód igényel, errenézve élénken meg vagyunk győződve: hogy a létező gyógyerőket fokozni, a kényelem és társalmi átalakulás kivánalmainak megfelelni legelső feladatunk.”17 A polgárosulás, polgárrá válás folyamata nem csupán az eszközökben, lehetőségekben, a városok növekvő népességében, de a mentalitásban is rejlett. Ez az oka annak, hogy a nagy alapterületű, ám falusias, tanyarendszerrel övezett Hódmezővásárhely nem adott több vendéget Fürednek a 19. század elején, mind derekán. A mentális változás, a polgári öntudat pedig annyiban kötődött területekhez, amennyiben adott országrész várososodottsága, illetve településeinek városiasodottsága előrehaladott volt. Ebben a tekintetben a századfordulón a Dunántúl már korántsem volt olyan monopolhelyzetben, mint a vasútvonalak kiépítése előtt a közlekedés tekintetében. Az anyagi háttér és a mentalitás együttes létét bizonyítja az olyan városok lakóinak nagyobb számban való feltűnése Füreden, mint Debrecen, Nagyvárad, Temesvár, Kassa – és Kolozsvár. Ugyanakkor – mintegy ellenpéldaként – Árva, Liptó, Trencsén, Túróc, Zólyom, Gömör, Bars, Hont, Nógrád, Ung, Bereg, Máramaros, Ugocsa megyék lakosságának elmaradásában a földrajzi távolság mellett jelentős szerepe volt az ezeket a megyéket lakó alacsonyabb társadalmi státusú, szegényebb népesség anyagi és mentális hátterének is.

Ha még távolabbra tekintünk, érdekességként megemlíthető New York, Tokió vagy a kanadai Vancouver neve, de igazán a német nyelvterületről (beleértve Cseh- és Morvaországot is) keresték fel rendszeresen nem magyar vendégek Füredet. Főleg osztrák (Linz, Klagenfurt, Graz, Krems stb.), bajor és frank (München, Würzburg, Nürnberg), szász (Drezda, Lipcse), cseh (Budweiss, Prága) és morva (Olmütz, Brünn) városok lakóit regisztrálták, de szerepelnek a listán olyan távolabbi német városok is, mint Hamburg vagy Frankfurt am Main. Összegezve ismét azt kell leszögezni, hogy bár Füredet csakugyan a világ minden tájáról felkeresték, nemzetközi forgalma nem volt jelentős.

Itt kell megjegyezni, hogy egyszerű gyakorlati okoknál fogva az országhatárhoz közelebb eső fürdőkön több külföldi látogató tette tiszteletét, mint Füreden. A 19. század elejére vonatkozóan három ilyet említ Petneki Áron: Bártfafürdőn és Új-Lublón a lengyelek, Előpatakon a románok bukkantak fel nagyobb számban.18 A későbbi évtizedeket tekintve említést érdemel a szepességi cipszer családból származó Fest Imre azon néhány sora, amelyekben Mehádián (Herkulesfürdőn) szerzett tapasztalatait örökítette meg 1870-ben: „A társaság tarka volt, mivel itt már észrevehető a kelet közelsége, és a vendégek többsége román a dunai fejedelemségekből, szerb, sőt török, örmény. Magyart keveset találtam közöttük.”19 Lévay József költő pedig – 1898-ban – így írt így trencsénteplici (Trencianske Teplice) élményeiről: „De a fürdőlista, mely már a háromezer számon felül van, még mindig alig mutat az érkezők között egy-két magyar nevet. Többnyire külföldiek.”20 Hasonló volt a helyzet az osztrák határhoz közel fekvő Tarcsafürdő (Tatzmannsdorf) esetében, ahol pl. 1858-ban a vendégek 20 százaléka érkezett Alsó-Ausztriából és Stájerországból.21

A magyar fürdők ellenpéldájaként ugyanakkor feltétlen érdemes egy pillantást vetni az ausztriai (azaz a Monarchiának nem a magyar koronához tartozó részein fekvő) fürdők háromévi összesített vendégforgalmára és ezen belül a külföldről érkezettek arányát bemutató adatsorra: 1867-ben 76 158 vendégből 29 135 érkezett más országokból, 1869-ben 91 010-ből 35 554, míg 1870-ben 86 573-ból 33 060 látogató volt külföldi.22 Ez stabilan egyharmad körüli arányt jelent!

Hiba lenne Petneki Áron megállapításával vitatkozni: „...a múlt század közepén a legnagyobb magyarországi fürdőhelyek többé-kevésbé ugyanabba a kategóriába tartoztak, mint a cseh és osztrák középmezőny.” A jelenség később sem változott, amit egy kiragadott példán keresztül a statisztika is alátámaszt. Míg 1870-ben Karlsbad 13 549, Baden bei Wien 9017, Teplitz 6506, Franzesbad 6210, Marienbad 6148 és Ischl 4471 vendéget fogadott, addig Füred az évi vendégeinek száma csupán 2160 fő volt – a nevesebb monarchiabeli nem magyarországi fürdők közül ezzel csak az 1264 főt fogadó Gasteint előzte meg. A legnagyobb vendégforgalmat Magyarországon a Mehádia (Mehadia) melletti Herkulesfürdő bonyolította le ebben az évben 4252 látogatójval.23 A magyar fürdőknek az ausztriai és csehországi fürdőkhöz képest alacsony látogatottsága évtizedekkel később sem oldódott, hiszen 1893-ban pl. Trencsénteplic (4885), Pöstyén (Piešany) (3657), Herkulesfürdő (3045), a Nagyvárad (Oradea) melletti Félixfürdő (BÄile Felix/BÄile Victoria) (2513) és Balatonfüred (2052) fogadta a legtöbb vendéget Magyarországon.24

 

 

JEGYZETEK

1. E kérdéskört tekintve Kósa László monográfiája szolgál zsinórmértékül: Kósa László: Fürdőélet a Monarchiában. Bp., 1999.

2. Petneki Áron: A magyarországi gyógyfürdők idegenforgalma és vendéglátása a XVIII század végén és a XIX század első felében. Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Évkönyve 1982. Bp., 1982. 151.

3. Petneki Áron: i. m. 150.

4. Erre nézve Katona Csaba: A szórakozás legális és illegális formái Balatonfüreden: éji zene, mulatság, szerencsejáték, prostitúció. Hedonizmus. Szerk. Bana József. Győr, 2001. (Győri Tanulmányok, 25.) 29–38; Katona Csaba: A szerencsejátékos haszonbérlő és a „professionatus spielerek”. (Egy pillantás a reformkori társadalom peremvidékére). Acta Papensia, 2008. 1–2. szám. 27–50.

5. Váli Mari: Emlékeim Jókai Mórról. Bp., 1955. 156.

6. Konek Sándor: Magyar birodalom statisztikai kézikönyve folytonos tekintettel Ausztriára. Bp., 1975. 48.

7. Dömötör Sándor: Lóháton Keneséről Keszthelyre 1808-ban. Balatoni Kurir, 1939. 1. sz. 2.

8. Écsy László naplója, 1850–1852. Városi Helytörténeti Gyűjtemény, Balatonfüred.

9. Hírharang. Balaton-Füredi Napló, 1861. 1. sz. 2.

10. Orzovenszky Károly: Orvosi jelentés 1856-ki Balaton-Füredi fürdő-évszakról. Pest, 1857. 1. Városi Helytörténeti Gyűjtemény, Balatonfüred.

11. Ujfalvy Sándor levele testvéréhez. Romladék, 1831. télutó 6. Közli: Ujfalvy Sándor emlékiratai. Közreadta: Gyalui Farkas. Kvár, 1941. 222.

12. A Balatonfüred múltját kutató történész abban a szerencsés helyzetben van, hogy Magyarországon egyedülálló módon számos komplett fürdőlista áll rendelkezésére a fürdő vendégeiről. Az 1839-től évente megjelenő vendégnévsorok (kurlisták) szerencsés módon több évet tekintve is a teljes idényt lefedve maradtak fent. Az Országos Széchényi Könyvtárban található az 1840., az 1852., az 1857., az 1863., az 1868., az 1869. és az 1872. év listája. Ugyanitt a mikrofilmtárban őrzik az 1884., az 1908. és az 1916. évi listákról készült felvételeket. Az 1841. évi lista a balatonfüredi Városi Helytörténeti Gyűjteményben található meg. Itt jegyezném meg, hogy az 1861. és 1862. év adatait nem a külön kinyomtatott fürdőlisták, hanem a Balaton-Füredi Napló aktuális évfolyamában megjelent névsorok alapján készítettem el. A lap híradásaiban feltehetően nem jelent meg az összes fizetővendég neve, így e két év alacsonyabb számainak oka ebben is keresendő. A többi évvel való összevetésüket az indokolta, hogy ha az abszolút számokat tekintve nem is, de arányaikban az adatok összevethetőek a többi év adataival.

13. Horváth Bálint: A Füredi-savanyúvíz, s Balaton környéke. [Moson]Magyaróvár, 1848. 13.

14. Huszár Imre: Balatoni saisonok. Nayad. Fürdői-album. Szerk. Balázs Sándor–Huszár Imre–Rózsaági Antal. Pest, 1863. 66.

15. „Bács, Veszprém és Vas vármegyék folyamodásomra a’ Füredi Szinház’ felépülhetésére és alapulhatására segédkezöket úgy nyújtják, mint Hatóságok, Közgyűléseikben hozott végzéseik mellett, nem csak illendőnek, hanem kötelességemnek is tartom, noha ezt tőlem soha nem kívánták, ő-nekik is szintúgy számot adni, mint N. Zala vármegyének.” Nyilatkozás Tekintetes Zala Vármegyének azon végzésére, melly szerint Kúthy Pál Főbíró Úrnak meghagyatik, hogy minekutánna a’ Balaton-Füredi Szinház felépült, ‘s a’ N. vármegye a’ dolognak miben létét tudni kívánná, ő engem számadásra szóllítson. Sümeg, 1836 május 2. Közli: Kisfaludy Sándor hátrahagyott munkái. Szerk. Gálos Rezső. Győr, 1931. 383. A színházra nézve legújabban Hudi József: A balatonfüredi színházak és színészet története (1831–1861). Balatonfüred, 2008. (Balatonfüred Városért Közalapítvány kiadványai, 42.)

16. „A’mit N. Tolna vármegye küldött, azt nem mint hatóság küldi: hanem némely azon megyebéli barátimnak és rokonimnak felszóllitására egy közgyűlési ebédnél íratott alá.” Uo. 392.

17. Orzovenszky K.: i. m. 2.

18. Petneki Á.: i. m. 148.

19. Fest Imre: Emlékirataim. Ford. M. Windisch Éva. S. a. r. Korompay Bertalanné–Korompay H. János. A jegyz. írta Bódyné Márkus Rozália. Bp., 1999. 127.

20. Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892–1907) Szerk. Porkoláb Tibor. Miskolc, 2001. 115.

21. Bajzik Zsolt: Fürdővendégek Tarcsán a 19. század második felében. Előadások Vas megye történetéről. IV Szerk. Mayer László–Tilcsik György. Szombathely, 2004. (Archivum Comitatus Castriferrei, 1.) 244.

22. Konek S.: i. m. 49.

23. Uo. 50–51.

24. Günther Péter: A balfi fürdő története (1865–1914). Soproni Szemle, 1998. 3. sz. 237.

 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal