HU  |   RO  

Újraolvasott Pezsgő-díjasok

  • : Function split() is deprecated in /services17/webpages/util/k/o/korunk.site.aplus.net/public/modules/i18n/i18nstrings/i18nstrings.module on line 490.
  • : Function split() is deprecated in /services17/webpages/util/k/o/korunk.site.aplus.net/public/modules/i18n/i18nstrings/i18nstrings.module on line 490.
  • : Function split() is deprecated in /services17/webpages/util/k/o/korunk.site.aplus.net/public/modules/i18n/i18nstrings/i18nstrings.module on line 490.
  • : Function split() is deprecated in /services17/webpages/util/k/o/korunk.site.aplus.net/public/modules/i18n/i18nstrings/i18nstrings.module on line 490.
  • : Function split() is deprecated in /services17/webpages/util/k/o/korunk.site.aplus.net/public/modules/i18n/i18nstrings/i18nstrings.module on line 490.
Rövid bevezető: 
Az egykori alternatív irodalmi díjjal kitüntetett szövegek az utódnemzedék olvasatában. Figyelemfelkeltés, rekanonizáció, kritika és felvállalt örökség…

Újraolvasott Pezsgő-díjasok

szerk. Balázs Imre József
 
 
 
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 240
Méret: 165 x 235 mm
ISBN: 978-973-1960-40-1
 
 
 
            Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján induló erdélyi írónemzedék (az első Forrás-nemzedékként emlegetett csoport) "pozitív kanonizációjának" első igazi esélye a hetvenes évek elején merült fel, amikor Kántor Lajost és Láng Gusztávot a budapesti Akadémiai Kiadó felkérte, hogy írja meg a romániai magyar irodalom második világháború utáni történetét. Ez az irodalomtörténet, amely a Kriterion kiadásában jelent meg előbb (Romániai magyar irodalom 1945–1970), bizonyos értelemben "nemzedéki nézőpontot" érvényesített, központi értékként mutatta fel a Forrás első nemzedékének munkásságát (noha a kötet érvrendszerét a szerzők már nem minden esetben vállalják). Ebben a kötetben már hangsúlyosan feltűnik a Forrás-nemzedékek fogalma is, és finoman elkülönül egymástól az első két Forrás-nemzedék értékrendje is. Ezt az első pozitív kanonizációt árnyalja aztán tovább Kántor Lajos Korváltás című 1979-es tanulmánykötete, amely nyíltabban és pontosabban fogalmaz, és amelyben Kántor már nem az előző nemzedék kritikusaival vitázik, hanem a második és a harmadik Forrás-nemzedék képviselőivel: Csiki Lászlóval, illetve Tamás Gáspár Miklóssal, Ágoston Vilmossal és Molnár Gusztávval. Amikor Kántor az első Forrás-nemzedék költészetének jegyeit összegzi, a középfok használata azt az irodalomtörténeti távlatot jelzi, amely egyaránt figyel az előzményekre és a további változásokra: "a Forrás úttörőinek általános jellemzésébe kívánkozik a megmerevedett költői pózok elvetése, az adott politikai pillanatnál mélyebbre és messzebbre látást biztosító költői távlat igénylése, a személyesebb lírai hang jogainak visszakövetelése és a forma szabadabb kezelése." Ehhez kapcsolódik ugyanakkor a nyugatos és az avantgárd hagyományhoz való visszacsatolás mint meghatározó nemzedéki sajátosság: "Az újítás viszony-fogalom, lényegi eleme a tér és idő. Előfordulhat – a Forrás esetében is részben ez történt –, hogy az elfelejtett vagy félreállított hagyomány újrafelfedezése, tudatosítása forradalmi tettnek számít."
            A pozitív kanonizáció másik fontos fóruma a hetvenes évek elejétől évente kiosztott "Pezsgő-díj", és a köréje szerveződő kerekasztal-beszélgetés, amelyet az Utunk minden évben leközöl Az Év Könyve címmel. Ez a sajátos "civil kezdeményezés" alaposabb vizsgálatot igényel.
 
            Az alternatív irodalmi díjat, amely egy üveg pezsgőt jelentett az azévi díjazottnak, több visszaemlékezés szerint is Láng Gusztáv kezdeményezte. A zsüri, amely évente összeült, és megvitatta az előző évben megjelent köteteket, voltaképpen spontánul szerveződött: azok vettek részt a beszélgetésen, akik akkoriban a legaktívabb, leginkább véleményformáló kritikusoknak számítottak. A díj tizenhárom éves története során a vitákban részt vettek: Bretter György, Egyed Péter, Földes László, K. Jakab Antal, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Marosi Péter, Mózes Attila, Rácz Győző, Szőcs István és Tamás Gáspár Miklós. Közülük azonban csupán Kántor Lajos és Marosi Péter, illetve – egy beszélgetés kivételével – K. Jakab Antal vettek részt mindegyik vitában, a zsüri összetétele évről évre apró változásokon ment át. A beszélgetések során a kritikusok többször is próbálták megfogalmazni azokat a kritériumokat, amelyeknek az "Év Könyve" eleget kell hogy tegyen. Legpontosabbnak Láng Gusztáv 1972-es megfogalmazása tűnik: "az irodalmi fejlődés távlatában próbáljuk mérlegelni egy-egy könyv jelentőségét. Azt a szerepet kell néznünk, amelyet egy könyv játszik vagy játszani fog irodalmunkban." Ennek az alapelvnek megfelelően a Pezsgő-díjat nem mindig vers-, próza- vagy drámakötet nyerte el, néha esszékötetek is sikerrel vagy jó eséllyel pályáztak az elismerésre. A Pezsgő-díj kényszerű megszűnéséig egyfajta ellenkánonként működött a hivatalos, tankönyvek által képviselt irodalomszemlélettel szemben, ugyanakkor függetlensége, civil jellege folytán viszonylag jól leképezte a kánonformáló tekintéllyel bíró korabeli kritika opcióit.
            A díj második évétől – 1972-től – kezdve az Utunk minden tavasszal nagy terjedelmet szentelt a vitaanyagnak, amely a díjazást kísérte. Ez a vitaanyag az értékelés és kanonizáció mechanizmusainak vizsgálata szempontjából sokkal többet jelent, mint maga a díj. Mivel lehetőség nyílt az egy éves könyvtermés számbavételére és a potenciális díjazott művek rövidebb-hosszabb elemzésére is, a kritikusok érvrendszere és értékpreferenciája nem csupán a szavazásban, hanem explicit módon, a vita során is megnyilvánulhatott.
            A díjazottak névsorából viszonylag egyértelműen kiderül: ez az az időszak, amelyben a Forrás első nemzedékével induló szerzők előtérbe kerülnek a kritika értékrendszerében.
            A díjazott szerzők és kötetek a következők (zárójelben a díjazás évével, amely az előző év könyvtermésére vonatkozik): Páskándi Géza (1971, Az eb olykor emeli lábát), Lászlóffy Aladár (1972, A hetvenes évek), Szilágyi Domokos (1973, Sajtóértekezlet), Sütő András (1974, Istenek és falovacskák), Bodor Ádám (1975, Plusz-mínusz egy nap), Szilágyi István (1976, Kő hull apadó kútba), Lászlóffy Aladár (1977, A hétfejű üzenet), Panek Zoltán (1978, A földig már lépésben), Bálint Tibor és Pusztai János (1979, holtversenyben a Zarándoklás a panaszfalhoz, illetve A sereg), Székely János (1980, A nyugati hadtest), Köntös-Szabó Zoltán (1981, Kár volt sírni Jeruzsálemben), Kenéz Ferenc (1982, XYZ), Király László (1983, Amikor pipacsok voltatok). A tizennégy díjból kilencet azok a szerzők kaptak, akiket az irodalomtörténet vagy egyértelműen az első Forrás-nemzedék tagjának tekint (Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Szilágyi István, Bálint Tibor, Pusztai János, Köntös-Szabó Zoltán), vagy pedig különféle életkori vagy szemléletbeli sajátosságok miatt hajlamos a nemzedék tagjai közé sorolni (Páskándi Géza, Bodor Ádám). A vitaanyagokból kiolvasható ugyanakkor a hetvenes évek közepére egy sajátos, "ellenkánonon belüli ellenkánon" iránti igény is, amelyet főként Tamás Gáspár Miklós és K. Jakab Antal próbálnak érvényesíteni azáltal, hogy következetesen szavaznak Szőcs Géza versesköteteire, illetve 1974-ben Bretter György Párbeszéd a jelennel című esszékötetére. Szavazataik ritkán esnek egybe a végeredménnyel, bár Szilágyi Domokos, Bodor Ádám, Pusztai János, Köntös-Szabó Zoltán, illetve Lászlóffy Aladár 1971-es kötete ebbe az értékrendbe is beleférnek.
            Ez a vitaanyag azért különösen fontos, mert az erdélyi magyar irodalom recepciója – legalábbis a megjelent tanulmányköteteket tekintve – a hetvenes évektől egyre inkább áttevődik Magyarországra. Bertha Zoltán, Görömbei András, Pomogáts Béla, Széles Klára, Szakolczay Lajos, Martos Gábor vagy Szász László több kötetükben is foglalkoznak ennek a korszaknak az irodalmával, az a jelentős kritikai anyag viszont, amely az Utunk, a Korunk vagy az Igaz Szó hasábjain lappang, csak szórványosan és hatalmas késéssel szerkesztődött kötetekké a kilencvenes évek második felétől. E recepció latens volta rendkívül megnehezítette a kilencvenes évektől kezdve az erdélyi magyar irodalom értékrendjének újragondolását.
            A "Forrás-nemzedékek" fogalmát nem érdemes mechanikusan a Forrás sorozathoz és a megjelenési dátumokhoz kapcsolni. Gyakran történt meg a sorozat történetében, hogy egy-egy szerző kötete "megkésett" (mint a Bodor Ádámé), vagy hogy a kiadópolitikai véletlen teljesen más szemléletű, más nyelvet használó szerzőket helyezett egymás mellé. A sorozat (amelynek neve Domokos Gézától származik, az Igevár című visszaemlékezés-kötet tanúsága szerint) használható tájékozódási pontot jelent, de az az irodalomtörténeti munka, amely ezt a korszakot próbálná újragondolni, mindenekelőtt az egyes művekből kiolvasható értékopciók, hagyományválasztó gesztusok mentén juthatna használható következtetésekig. Meggondolkodtató az a jellemzés is, amit Szilágyi István ad a hatvanas évek végének politikai megenyhüléssel is színeződő "értékmegáradásáról": "Mire az ő színeváltozásukra [az előző írórajéra] sor került, nemcsak mi (akkor huszonöt-harminc közöttiek) készültünk el a magunkigazolás jó néhány opuszával, de úton volt, sőt érkezőben az utánunk következő raj – máig emlékezetes novelláival, versciklusaival. [...] Így tehát az az értékmegáradás, aminek itt a hatvanas évek második felére tanúi lehetünk, szerintem e hármas fölfutás eredménye; ritka szerencsés szinkronpillanat". A nemzedéki jelenségeket tehát mindannyiszor érdemes a maguk történetiségében, változásaikkal együtt vizsgálni. Úgy tűnik, a hatvanas-hetvenes években a nemzedékek "egymásra csúsznak", saját értékopcióikon belül a különböző nemzedékekhez tartozó alkotók – Székely Jánostól és Kányádi Sándortól Szőcs Gézáig – egyaránt képesek csúcsteljesítményeket produkálni, ugyanakkor mintha a háború utáni első három nemzedék értékpreferenciái is közelednének egymáshoz. Talán ez az erdélyi magyar irodalom mindmáig legsokszínűbb és legszínvonalasabb korszaka. Ugyanakkor megállapítható, hogy magával a korszakkal együtt, amelyben íródtak, a Pezsgő-díjas művek ismertsége, köztudatban való jelenléte nem kielégítő.
A kolozsvári BBTE Bölcsészkarán három éven keresztül vezette a kötet szerkesztője az erdélyi magyar irodalom oktatójaként azt az újraolvasó szemináriumsorozatot, amelynek keretén belül a mesterképzős hallgatók ismertették és értelmezték a Pezsgő-díjas műveket. A közös munka folyamán számos értékes tanulmány született, hasonló elemzési szempontok szerint. A tanulmányok közös vonása, hogy szerzőik (időközben legtöbben közülük PhD-hallgatók) friss, elméleti szempontok alapján, ugyanakkor a posztmodernség irodalomtörténeti fordulata utáni perspektívából, voltaképpen a kortárs nyelvkritikus, irodalmi hagyományt konstrukciónak tekintő irodalom felől olvasta újra a hetvenes-nyolcvanas évek műveit. A féléves munka és Az Év Könyve Utunkban évről évre publikált vitaanyagai ugyanakkor hozzásegítették a szerzőket ahhoz, hogy irodalomtörténeti perspektívában, a korabeli kontextust figyelembe véve olvashassák a műveket.
A kötet a legsikerültebb értelmezések, illetve a témában utólag született tanulmányok gyűjteménye. A díjazott tizennégy kötet újraolvasása részben a figyelemfelkeltés és a rekanonizáció nem titkolt szándékával történt meg, de kritikai mozzanatot is tartalmaz: esetenként azokra a perspektívaváltásokra is felhívják a figyelmet az egyes írások, amelyek miatt a hetvenes-nyolcvanas évek kritikai nyilvánosságának eltérő szempontjai is világossá válnak.